Egy

Amikor először elolvastam a hirdetést, fuldokoltam, szitkozódtam, káromkodtam, és földhöz vágtam az újságot. De még ez sem volt elég, így hát felkaptam, kirohantam vele a konyhába, és belehajítottam a szemétbe. Ha már ott voltam, készítettem magamnak egy kis reggelit, és igyekeztem megnyugtatni magam. Ettem, és valami teljesen másra próbáltam gondolni. Rendben van. Aztán kihalásztam az újságot a szemétből, és visszalapoztam az apróhirdetésekhez, csak hogy lássam, ott van-e még az az átkozott valami, és úgy van-e ott, ahogy emlékeztem rá. Ott volt, és úgy volt ott.

TANÁR tanítványt keres. Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen. Jelentkezni személyesen.

Határozott vágy a világ megmentésére! Ez tetszett. Ez igazán pazar. Határozott vágy a világ megmentésére – igen, ragyogó. Délre minden bizonnyal kétszáz agyalágyult, ütődött, fajankó, elmeháborodott, tökfilkó, ügyefogyott és válogatott mamlasz fog felsorakozni a megadott címen, készen arra, hogy feladja földi javait azért a ritka kiváltságért, hogy valami guru lábainál ülhessen, aki kinyilatkoztatja, hogy minden jóra fordul, ha mindenki egyszerűen megfordul, és megöleli a szomszédját.

Önök most biztosan azon töprengenek: Miért ilyen ingerült ez az ember? Miért ilyen keserű? Jogos a kérdés. Olyan kérdés ez, amit én is feltettem magamnak.

A válasz néhány évtizeddel ezelőtti időszakra vezet vissza, amikor rögeszmésen ragaszkodtam ahhoz, hogy találjak magamnak egy tanárt. Úgy van. Szerettem volna egy tanárt – szükségem volt valakire, aki megmutatja nekem, hogyan fog hozzá egy ember valami olyasmihez, amit a... a világ megmentésének lehetne nevezni.

Hát nem butaság? Gyerekes, naiv, együgyű és éretlen. Vagy csak eredendően ostoba. Más tekintetben azonban oly nyilvánvalóan normális, hogy azt már meg kell magyarázni.

A következőképpen történt.

A hatvanas-hetvenes évek gyereklázadása idején épp elég idős voltam ahhoz, hogy megértsem, mit akarnak ezek a kölykök: nem mást, mint a feje tetejére állítani a világot – és épp elég fiatal ahhoz, hogy elhiggyem, ez valóban sikerülhet is nekik. Ez tényleg így volt. Minden reggel, amikor kinyitottam a szememet, egy új világot vártam, ragyogóbb kék eget és harsányabb zöld füvet. Nevetést, táncoló embereket az utcán, különböző korúakat és neműeket: mindenkit! Nem mentegetőzöm naivságom miatt; hallgassanak meg néhány dalt abból az időből, és rá fognak jönni, hogy nem voltam egyedül.

Aztán egy napon – talán tizenöt éves lehettem – felébredtem, és hirtelen megértettem, hogy ez az új világ soha nem jön el. A lázadást le sem kellett verni, egyszerűen csak divatirányzattá silányult. Lehet, hogy én voltam az egyetlen a világban, akit ez kiábrándított? Az egyetlen megtévesztett? Úgy nézett ki. Mintha mindenki más képes lett volna letudni az egészet egy cinikus vigyorral, ami azt fejezte ki: Hát mégis, mit vártál? Soha nem volt, és soha nem is lesz ennél semmivel sem több. Senki sem törődik azzal, hogy megmentse a világot, mert mindenki fütyül a világra. Itt csak egy csomó ostoba kölyök fecsegett. Szerezz állást, keress egy kis pénzt, dolgozz hatvanéves korodig, aztán költözz Floridába és halj meg!

Én ezt nem tudtam így lerázni, és ártatlanul azt hittem, hogy kell lennie valakinek, aki rendelkezik az ismeretlen bölcsességgel, aki el tudja oszlatni kiábrándultságomat, és a bennem lévő káoszt: kell, hogy legyen egy tanár.

Nos, ilyen természetesen nem volt.

Nem gurura, kung-fu mesterre vagy szellemi irányítóra volt szükségem. Nem akartam varázslóvá válni, vagy az íjászat zenjét megtanulni, meditálni, a csakráimat felsorakoztatni, vagy múltbeli inkarnációkat leleplezni. Az effajta művészetek és tudományok alapvetően önzőek; mindegyiket arra találták ki, hogy a tanítvány élvezze a hasznukat – és ne a világ. Én valami egészen mást kerestem, ez pedig nem volt benne a telefonkönyvben, sem más hozzáférhető helyen.

Hermann Hesse Utazás Keletre című könyvében soha nem tudjuk meg, hogy miből tevődik össze Leo félelmetes bölcsessége. Ez azért van, mert Hesse nem mondhatta el, amit ő maga sem tudott. Olyan volt, mint én – csak áhítozott arra, hogy legyen a világban egy olyan valaki, mint Leo, egy titokzatos tudású, nála bölcsebb ember. Valójában persze titokzatos tudás nem létezik; senki nem tud semmi olyasmit, amit nem lehet megtalálni a nyilvános könyvtár polcain. De én ezt akkor még nem tudtam.

Így aztán kerestem. Bármilyen ostobán hangzik is most, kerestem. Jóllehet, a Grál keresésének több értelme lett volna. Nem is beszélek erről, olyan szégyenteljes. Addig kerestem, míg kiokosodtam. Felhagytam azzal, hogy bolondot csinálok magamból, de valami meghalt bennem – valami, amit pedig mindig is szerettem és csodáltam. A helyén heg képződött – fájdalmas, érzékeny felület.

Most pedig, évekkel azután, hogy feladtam a kutatást, itt hirdet valami sarlatán az újságban, ugyanazt az ifjú álmodozót keresve, aki én voltam tizenöt évvel ezelőtt.

Ez azonban még mindig nem magyarázza meg a felháborodásomat, nem igaz?

Vegyük a következőt: az ember tíz évig szerelmes valakibe – valakibe, aki épphogy csak sejti azt, hogy ő életben van. Mindent megtett, mindent megpróbált, hogy megmutassa neki, értékes, becses ember, és a szerelme figyelmet érdemel. Aztán egy napon felüti az újságot, átfutja az apróhirdetéseket, és azt látja, hogy a szerelme feladott egy hirdetést… keres valakit, aki érdemes a szerelmére, és akinek a szerelme méltó őhozzá.

Jó, tudom, hogy ez nem teljesen ugyanaz. Milyen alapon vártam volna el ettől az ismeretlen tanártól, hogy velem lépjen kapcsolatba, ahelyett, hogy hirdetés útján keres tanítványt? A másik oldalról viszont, ha ez a tanár egy sarlatán – ahogy azt feltételeztem -, miért akartam volna, hogy kapcsolatba lépjen velem?

Miért is ne? Kezdtem irracionális lenni. Végül is, van ilyen. Nincs megtiltva.

Természetesen oda kellett mennem – meg kellett győződnöm arról, hogy ez csak egy újabb átverés. Értik, ugye. Harminc másodperc elég lenne, egyetlen pillantás, néhány szó. Akkor tudnám. Akkor hazamehetnék, és elfelejthetném.

Mikor odaértem, meglepve tapasztaltam, hogy a megadott hely egy teljesen közönséges irodaépület, tele másodrangú firkászokkal, ügyvédekkel, fogorvosokkal, utazási ügynökökkel, egy hátgerinc-masszőrrel és néhány magánnyomozóval. Ennél azért hangulatosabb helyre számítottam – mondjuk egy faburkolatos, magas mennyezetű, barna homokkőből épült házra, zsalugáteres ablakokkal. A 105-ös szobát valahol hátul találtam meg. Ablaka a kertre nézett. Az ajtó nem árult el semmit. Belöktem, és egy tágas, üres szobába léptem. Ezt a szokatlan teret válaszfalak lebontásával alakították ki, nyomaik még láthatóak voltak a puszta keményfa padlón.

Az első benyomásom az üresség volt. A második a furcsa szag. A hely cirkuszszagot árasztott- nem, nem is cirkusz, inkább vándorló mutatványosok állatketrecei körül lehet ilyet érezni; összetéveszthetetlen, de nem kellemetlen. Körülnéztem. A helyiség nem volt teljesen üres. A fal mellett, baloldalt egy kis könyvszekrény állt, harminc-negyven, főképp történelmi, őrtörténeti és antropológiai tárgyú kötettel. Egy kárpitozott szék középen, kifelé, a jobb oldali fal irányába fordítva. Úgy tűnt, mintha a költöztető munkások hagyták volna itt. Ez minden bizonnyal a mester számára volt fenntartva; tanítványai félkörben elrendezett gyékényszőnyegeken fognak térdelni vagy kuporogni a lábánál.

Na de hol voltak ezek a tanítványok, akikről azt jósoltam, hogy százával lesznek jelen? Meglehet, mindenki ide érkezett, csak elvezették őket, mint a hamelni gyerekeket? A padlót egyenletes porréteg fedte be, cáfolva ezt az elképzelést.

Volt valami szokatlan a szobában, de még egyszer körül kellett néznem, hogy rájöjjek, mi az. Az ajtóval szemközti falban két magas, szárnyas ablakot láttam, s a fasorból gyenge fény szűrődött be, a bal oldali, szomszéd irodával közös fal pedig fehéren vakított. A jobb oldali falban egy hatalmas, üvegtáblás ablak volt, de ez nyilvánvalóan nem a külvilágra nézett, ugyanis egyáltalán nem bocsátott be fényt, hanem egy szomszédos, még ennél is sötétebb szoba bújt meg mögötte. Kíváncsi voltam, miféle kegytárgy van itt közszemlére téve, biztonságos távolságban az illetéktelen kezek érintésétől. Valamiféle bebalzsamozott Jeti vagy ősállat, macskaszőrből és papírmaséból? Egy ufonauta teteme, akit egy hős hazafi ölt meg, mielőtt célba juttathatta volna fennkölt üzenetét a csillagokból(„Testvérek vagyunk. Legyetek jók!”)?

Sötét volt mögötte, az ablaküveg tompán visszaverte a fényt. Nem lehetett mögéje látni miközben megközelítettem; én magam voltam a megfigyelés tárgya. Odaérve egy pillanatig továbbra is saját szemeimbe bámultam, majd megpróbáltam az üvegen túlra nézni – és azon vettem észre magam, hogy egy másik szempárba nézek.

Rémülten hőköltem hátra. Ijedtségem tovább fokozódott, amikor felfogtam, hogy mit láttam.

Az üveg túloldalán egy kifejlett gorilla volt.

Az, hogy kifejlett, nem mond persze semmit. Óriási volt, egy szikla, a Stonehenge egyik homokkőtömbje. Tömege önmagában volt riasztó, még ha nem is használta azt semmiféle fenyegető módon. Ellenkezőleg, nagyon békésen, félig ülve, félig fekve egy vékony, zsenge ágat majszolt élvezettel.

Nem tudtam, mit mondjak. Talán megértik, mennyire feszélyezett a tény, hogy beszélnem kellene – bocsánatot kérni, megmagyarázni a jelenlétemet, igazolni a betolakodásomat, egy állattól elnézést kérni. Éreztem, hogy bámulásom tolakodó, de bénult, tehetetlen voltam, Nem tudtam máshova nézni, csakis az ő képébe, mely visszataszítóbb volt az állatvilág bármely másik pofájánál, a mienkhez való hasonlatossága miatt. Mégis, a maga módján nemesebb, mint a görög szépségeszmény.

Valójában nem volt akadály köztünk. Az üvegtábla selyempapírként hullott volna darabokra, ha csak megérinti. Úgy látszott azonban, esze ágában sincs megérinteni. Üldögélt, a szemembe bámult, majszolta az ág végét és várt. Nem, nem is várt; egyszerűen csak ott volt, ott volt már az érkezésem előtt, és ott lesz még távozásom után is. Úgy éreztem, hogy a jelenlétemnek nincs nagyobb jelentősége a számára, mint egy elúszó felhőnek a domboldalban pihenő juhász számára.

Ahogy a félelem múlni kezdett, újra ráébredtem a helyzetemre. Magamban azt mondtam, hogy a tanár nyilván nincs itt, nincs miért itt maradnom, haza kellene mennem. De nem szerettem volna azzal az érzéssel távozni, hogy egyáltalán semmit sem végeztem. Körülnéztem, arra gondolva, hogy üzenetet hagyok, ha találok valamit, amire (és amivel) írni lehet, de nem volt semmi. Ugyanakkor, miközben fejemben az írás gondolatával keresgéltem, felfigyeltem valamire, amit eddig nem vettem észre az üvegen túli szobában. A gorilla mögötti falon egy tábla függött, rajta pedig ez állt:

HA AZ EMBER

ELTŰNIK,

MARAD-E REMÉNYE

A GORILLÁNAK?

Ez a tábla megállított. A szavak embere vagyok; jóllehet, ezek értelmét felfogtam, mégis zavart a kétértelműségük. Arra céloztak, hogy a gorillák reménye az emberi faj kihalásában van, vagy arra, hogy a fennmaradásában? Mindkétféleképpen lehetett értelmezni őket.

Ez nyilvánvalóan egy koan volt – szándékosan megmagyarázhatatlan. Ez keltett viszolygást bennem, továbbá az, hogy úgy látszott, ez a fenséges állat az üveg túloldalán nem más miatt van fogva tartva, minthogy egyfajta élő illusztrációul szolgáljon erre a koanra.

Igazán tenned kell itt valamit, mondtam magamban dühödten. Aztán hozzátettem: A legjobb az lenne, ha leülnél, és csendben maradnál.

Úgy hallgattam ennek a különös figyelmeztetésnek a visszhangját, mintha egy zenerészlet lenne, amit nem tudok pontosan beazonosítani. Ránéztem a székre, és eltöprengtem: az lenne a legjobb, ha leülnék, és csendben maradnék? És ha igen, miért? A válasz elég könnyen jött: Mert ha csendben maradsz, akkor jobban fogsz hallani. Igen, gondoltam, ez tagadhatatlanul így van.

Egyszer csak, minden ok nélkül tekintetemet a másik szobában ülő állat-társaméra emeltem. Köztudott, hogy a szemek beszélnek. Két idegen minden különösebb erőfeszítés nélkül felfedheti kölcsönös érdeklődését és vonzalmát egyetlen pillantásban. Az ő szemei beszéltek, én pedig megértettem ezt. A lábaim reszketni kezdtek, és épphogy csak sikerült elérnem a széket, mielőtt összecsuklottam volna.

– De hát hogy? – suttogtam, nem merve hangosan kiejteni a szavakat.

– Fontos ez? – felelte ő ugyanolyan halkan. – Így van, és semmi mást nem szükséges mondani.

– De te – habogtam. – Te vagy a…

Azt vettem észre, hogy amikor megtaláltam a szót, amit egyetlen más szóval sem lehetett helyettesíteni, nem tudtam kiejteni.

Egy pillanat múlva bólintott, mintegy elismerve a nehézséget.

– Én vagyok a tanár.

Egy ideig egymás szemébe bámultunk, és úgy éreztem, a fejem olyan üres, akár egy elhagyott istálló.

Aztán folytatta: – Időre van szükséged, hogy összeszedd magad?

– Igen! – kiáltottam, most első ízben szólalva meg hangosan.

Hatalmas fejét oldalra fordította, s így bámult rám, kíváncsian. – Segít, ha meghallgatod a történetemet?

– Az bizony segítene – mondtam. – De először is – ha lennél szíves – kérlek, mondd meg a nevedet.

Egy darabig felelet nélkül és – ahogy ezt akkor gondoltam – kifejezéstelenül meredt rám. Aztán úgy folytatta, mintha egyáltalán semmit nem kérdeztem volna.

– Valahol az egyenlítői Nyugat-Afrika erdeiben születtem – kezdte újra. – Soha nem tettem semmiféle erőfeszítést, hogy kiderítsem, pontosan hol, és most sem látok okot arra, hogy ezt megtegyem. Nem ismered véletlenül Frank és Osa Johnson módszereit?

Riadtan néztem fel. – Frank és Osa Johnson? Soha életemben nem hallottam róluk.

– A harmincas évek híres állatgyűjtői voltak. A gorillákkal a módszerük a következő volt: ha találtak egy csapatot, lelőtték a nőstényeket, és összeszedték az összes kölyköt a környéken.

– Ez borzasztó – mondtam gondolkodás nélkül.

Egy vállrándítással felelt. – Én nem igazán emlékszem az eseményre – bár emlékszem még korábbi időkre. Akárhogy is, Johnsonék eladtak egy állatkertnek valami kis északkeleti városban, meg nem tudom mondani, melyikben, mivel ilyen dolgoknak akkoriban még nem voltam a tudatában. Ott éltem és nevelkedtem jó pár évig.

Szünetet tartott, és szórakozottan rágcsálta az ágat egy darabig, mintha csak a gondolatait szedné össze.

Az olyan helyeken – folytatta végül –, ahol az állatok egyszerűen be vannak kerítve, majdnem mindig többet gondolkodnak, mint testvéreik a vadonban. Ez azért van így, mert köztük még a legostobább is biztosan érzi, hogy valami nagyon nincs rendjén ezzel az életmóddal. Azzal, hogy többet gondolkodnak, nem arra célzok, hogy szert tesznek az érvelés képességére. De a tigris, melyet ketrecében látsz őrülten fel s alá járni, ezzel egy időben valami olyasmiben mélyed el, amit egy ember bizonyára gondolatként értékelne. Ez a gondolat pedig egy kérdés formájában ölt testet: Miért? „Miért, miért, miért, miért, miért, miért?” kérdezi a tigris önmagától, óráról órára, napról napra, évről évre, amint végtelen rója ketrece rácsai mögött. Nem tudja elemezni, nem tudja feldolgozni a kérdést. Ha valami módon meg tudnád kérdezni az állattól, hogy: Mit miért? – képtelen lenne választ adni rá. Mindazonáltal a kérdés olthatatlan lángként ott ég az elméjében, olyan soha nem enyésző fájdalmat okozva, mely érzéketlenné teszi, végül pedig az állat végső letargiába esik, amit a gondozók az élet visszafordíthatatlan elutasításaként értékelnek. És ez a rákérdezés természetesen olyan dolog, amit egyetlen tigris sem tesz megszokott élőhelyén.

Nemsokára én is kérdezni kezdtem magamtól, hogy miért. Minthogy neurológiai értelemben messze megelőzöm a tigrist, képes voltam megvizsgálni – legalábbis elemi szinten –, hogy mit is értek én e kérdés alatt. Egy másfajta életre emlékeztem, mely érdekes és kellemes volt azok számára, akik élték. Ezzel szemben életem gyötrelmesen unalmas volt, és egyáltalán nem kellemes. Így a miért kérdésfeltevésre azt próbáltam megfejteni, hogy miért kell így felosztani az életet: az egyik fele érdekes és kellemes, a másik fele unalmas és kellemetlen. Fogalmam sem volt arról, hogy fogoly vagyok; eszembe sem jutott, hogy valaki megakadályoz abban, hogy érdekes és kellemes legyen az életem. Mikor nem kaptam választ a kérdésemre, elkezdtem fontolóra venni a két életmód közötti különbségeket. A legalapvetőbb különbség az volt, hogy Afrikában egy család tagja voltam – egy olyan családé, amilyet a ti kultúrátokban élő emberek évezredek óta nem ismernek. Ha a gorillák képesek lennének ilyesmi kifejezésére, azt mondanák, az ő családjuk egy kéz, melynek ők az ujjai. Annak teljes mértékében tudatában vannak, hogy családot alkotnak, de nagyon csekély mértékben vannak annak a tudatában, hogy egyedek. Itt, az állatkertben volt több gorilla is – de nem volt család. Öt levágott ujj nem alkot egy kezet.

Átgondoltam a táplálkozásunk ügyét. Az ember-gyerekek olyan földről álmodnak, ahol a hegyek jégkrémből vannak, a fák mézeskalácsok, a kövek pedig bonbonok. Egy gorilla számára Afrika épp ilyen vidék. Bármerre is fordulsz, találsz valami csodálatos ennivalót. Soha nem gondolsz arra, hogy hű, valami ennivaló után kellene néznem. Mindenhol van táplálék, s szinte oda sem figyelve szeded fel, mint ahogy levegőt veszel. Valójában egyáltalán nem úgy gondolsz a táplálkozásra, mint egy különálló tevékenységre. Inkább olyan ez, mint egy élvezetes zene, mely egész nap, minden tevékenység hátterében ott szól. A táplálkozás valójában csak az állatkertben vált táplálkozássá számomra, ahol naponta kétszer egy halom ízetlen takarmányt dobtak be a ketreceinkbe.

Ilyen kis dolgok megfejtésével kezdődött belső életem – teljesen észrevétlenül.

Bár jómagam erről természetesen semmit sem tudtam, a nagy válság az amerikai élet minden vonatkozásában megkövetelte áldozatait. Az állatkerteket mindenütt takarékoskodásra kényszerítették, csökkentve az ellátandó állatok számát, s ezáltal csökkentve mindenfajta költséget. Azt hiszem, egy nagy csomó állatot egyszerűen leírtak, mivel a magánszférában nem volt piaca az olyanoknak, amelyeket tartani sem volt könnyű, és nem voltak sem nagyon egzotikusak, sem nagyon félelmet keltőek. Kivételt természetesen a nagymacskák és a főemlősök képeztek.

Hogy rövid legyek: egy vándorcirkusz tulajdonosának adtak el, akinek éppen volt egy üres kocsija. Nagy és erőtől duzzadó kamasz voltam, és kétségtelenül ésszerű hosszú távú befektetést jelentettem.

Azt lehetne képzelni, hogy az élet az egyik ketrecben olyan, mint bármelyik másikban, ez azonban egyáltalán nem igaz. Vegyük például az emberekkel való érintkezés ügyét. Az állatkertben mi, gorillák számon tartottuk a látogatókat. Furcsaságot jelentettek számunkra, akiket érdemes megfigyelni, miként a ház körüli madarak és a mókusok megfigyelésre érdemesnek tűnhetnek egy embercsalád számára. Az világos volt, hogy ezek a különös lények minket néznek, de soha nem jutott eszünkbe, hogy kimondottan ezzel a céllal jöttek. A vándorcirkusznál viszont hamar eljutottam e jelenség igazi megértéséhez.

Valóban, tanulásom e téren abban a pillanatban kezdődött, amikor először közszemlére tettek. Látogatók egy kis csoportja közeledett a kocsimhoz, és egy pillanattal később elkezdtek beszélni hozzám. Meghökkentem. Az állatkertben a látogatók egymással beszélgettek – sohasem velünk. Talán megzavarodtak ezek az emberek, mondtam magamban. Talán összetévesztettek egy fajtájukbelivel. Csodálkozásom és megrökönyödésem nőttön nőtt, ahogy egyik a másik után, minden egyes csoport, mely a kocsimhoz jött, ugyanígy viselkedett. Ezt egyszerűen nem tudtam mire vélni.

Aznap éjjel, anélkül, hogy tudtam volna, mit csinálok, megtettem az első igazi kísérletemet arra, hogy egy probléma megoldására rendbe szedjem gondolataimat. Lehetséges, töprengtem, hogy elhelyezésem valami módon engem változtatott meg? A legkevésbé sem éreztem, hogy megváltoztam volna, s bizonyára a külsőm sem lett más. Talán, gondoltam, azok az emberek, akik aznap látogattak meg, egy másik fajhoz tartoznak, mint akik az állatkertbe jöttek. Ez az érvelés nem nagyon hatott rám; a két csoport mindenben azonos volt, egy dolgot kivéve: az egyik csoport egymással, a másik pedig velem beszélgetett. Még a beszélgetések hangzása is azonos volt. Valami másnak kellett itt lennie.

Másnap éjjel ismét nekiláttam a probléma megoldásának, a következőképpen érvelve: Ha semmi sem változott bennem, és semmi sem változott bennük, akkor valami másnak kellett megváltoznia. Én ugyanaz vagyok, és ők ugyanazok, tehát valami más nem ugyanaz. Így szemlélve a dolgot, csak egy lehetséges választ láttam: az állatkertben sok gorilla volt; itt csak egy van. Éreztem, hogy ez fontos, de el nem tudtam képzelni, miért viselkednének másképpen a látogatók egy, illetve sok gorilla jelenlétében.

Másnap megpróbáltam jobban odafigyelni, mit mondanak a látogatóim. Hamarosan észrevettem, hogy bár minden beszélgetés különbözött, egy hang újra meg újra előfordult, s úgy tűnt, a figyelmemet igyekeznek felkelteni vele. Természetesen nem állt módomban kitalálni az értelmét, semmiféle támpont nem állt a rendelkezésemre.

A tőlem jobbra levő kocsiban egy nőstény csimpánz élt egy kölyökkel, és azt már megfigyeltem, hogy a látogatók ugyanúgy beszélnek hozzá is, ahogy hozzám. Észrevettem, hogy az ő figyelmének felkeltésére nem ugyanazt az ismétlődő hangot használják. Neki azt kiáltották: „Zsa-Zsa! Zsa-Zsa! Zsa-Zsa!” Az én kocsimnál viszont azt, hogy: „Góliát! Góliát! Góliát!”

Ezekhez hasonló kis lépések révén hamarosan megértettem, hogy e hangok valami rejtélyes módon közvetlenül kettőnkhöz mint egyedekhez kapcsolódnak. Te, akinek születésedtől fogva van neved, s aki talán azt hiszed, hogy még egy öleb is tudatában van annak, hogy van neve (ami nem igaz), el sem tudod képzelni, miféle forradalmat idézett elő az én felfogásomban az, hogy nevet kaptam. Nem lenne túlzás azt állítani, hogy tulajdonképpen abban a pillanatban születtem meg – megszülettem mint személy.

Attól a felismeréstől, hogy nevem van, addig a felismerésig, hogy mindennek van neve, nem volt nagy az ugrás. Azt gondolnád, hogy egy ketrecbe zárt állatnak kevés alkalma van megtanulni a látogatói nyelvét, de ez nem igaz. A vándorcirkuszok családokat vonzanak, s hamarosan felfedeztem, hogy a szülők szüntelenül oktatják gyermekeiket a beszéd művészetére: „Nézd csak, Johnny, ott egy kacsa! Tudod azt mondani, hogy kacsa? K-a-a-cs-a! Tudod mit mond a kacsa? A kacsa azt mondja, hogy háp-háp!”

Néhány év elteltével képes voltam követni a legtöbb hallótávolságon belüli beszélgetést, de azt vettem észre, hogy a tanácstalanság lépést tart a megértéssel. Ekkor már tudtam, hogy gorilla vagyok, és hogy Zsa-Zsa csimpánz. Azt is tudtam, hogy a kocsik minden lakója állat. Nem tudtam azonban rájönni az állat mibenlétére; ember látogatóink világosan megkülönböztették önmagukat az állatoktól, én viszont képtelen voltam kitalálni, miért. Ha azt megértettem, hogy mi tett minket állatokká (és úgy gondoltam, hogy megértettem), nem tudtam megérteni, mi tette őket nem állatokká.

Fogságunk nem volt többé rejtély, mivel hallottam, amint gyermekek százainak magyarázzák el. A vándorcirkusz összes állata eredetileg a Vadon nevű valamiben élt, mely az egész világra kiterjedt (akármi legyen is ez a „világ”). Minket kiszakítottak a vadonból, és egy helyre hoztak össze, mert valami különös oknál fogva az emberek érdekesnek találtak. Ketrecekben tartottak bennünket „vadak” és „veszélyesek” lévén – ezek a meghatározások zavarba ejtettek, mert egyértelműen olyan minőségekre utaltak, melyeket elsősorban én testesítettem meg. Ugyanis mikor a szülők egy különösen vad és veszélyes állatot akartak mutatni a gyermekeiknek, rám mutattak. Igaz, a nagymacskákra is rámutattak, de mivel soha nem láttam nagymacskát ketrecen kívül, ez nem igazított útba.

Egészében véve az élet a vándorcirkusznál előrelépést jelentett az állatkert után, mert nem volt olyan nyomasztóan unalmas. Eszembe se jutott neheztelni az őrzőimre. Bár nagyobb mozgásterük volt, ugyanúgy kötődni látszottak a vándorcirkuszhoz, mint mi, állatok, és sejtelmem sem volt arról, hogy kívül egészen másfajta életet élnek. Ugyanolyan hihető lett volna, hogy kiötlöm a Boyle-Mariotte-törvényt, mint az az elképzelés, hogy igazságtalanul meg vagyok fosztva valamiféle velem született jogtól, így annak a jogától, hogy úgy éljek, ahogy nekem tetszik.

Talán három-négy év múltán egy csendes, esős napon különös látogató érkezett hozzám: egy magányos férfi, aki idősnek és összeaszottnak tűnt, de – mint később megtudtam – mindössze negyvenegynéhány éves volt. Még a közeledése is más volt. A vándorcirkusz sátrának bejáratánál állt, módszeresen, sorban végignézett minden kocsit, s aztán egyenesen elindult az enyém felé. Megállt a mintegy másfél méternyire kifüggesztett kötélnél, sétapálcájának hegyét a sáros talajba bökte, és szigorúan a szemembe nézett. Soha nem hozott zavarba emberi tekintet, így békésen viszonoztam a nézését. Mozdulatlanul ültem, ő pedig mozdulatlanul állt jó néhány percig. Emlékszem, szokatlan csodálatot éreztem ez iránt az ember iránt, aki oly sztoikus nyugalommal állta a szitáló esőt, hagyta, hogy az végigfolyjon az arcán, és átnedvesítse a ruháját.

Végül kihúzta magát és felém bólintott, mintha valami gondosan megfontolt következtetésre jutott volna.

– Te nem Góliát vagy – mondta.

Ezzel megfordult és elvonult, ahogy jött, nem nézve se jobbra, se balra.

Képzelheted, mindez villámcsapásként ért. Nem Góliát? Mit jelenthet nem Góliátnak lenni?

Nem jutott eszembe azt mondani: „Hát ha nem Góliát, akkor ki vagyok?” Egy ember feltenné ezt a kérdést, mert tudná, hogy bármi legyen is a neve, ő kétségtelenül valaki. Én ezt nem tudtam. Ellenkezőleg, számomra úgy tűnt, hogy ha nem Góliát, akkor bizonyára egyáltalán senki sem vagyok.

Bár ezt az idegent aznap láttam életemben először, egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel beszélt. Ezer másik ember szólított Góliátnak még azok is, akik, mint például a vándorcirkusz dolgozói, jól ismertek –, de nyilván nem ez volt a lényeg, ez nem változtatott semmin. Az idegen nem azt állította: „A te neved nem Góliát.” Azt mondta: „Te nem Góliát vagy.” Egy világ volt a különbség. Úgy éreztem (bár ezt nem tudtam akkor így kifejezni), érzékcsalódásnak nyilvánították a személyiségtudatomat.

Valamiféle amnéziás állapotba zuhantam. az öntudat és az eszméletlenség határán voltam. Egy őr étellel járt körbe, én azonban nem vettem tudomást róla. Leszállt az éj, de nem aludtam. Az eső elállt, és felkelt a nap anélkül, hogy észrevettem volna. Hamarosan megjött a szokásos „Góliát! Góliát! Góliát!”-ot kiabáló látogatótömeg, de én nem figyeltem rájuk.

Így telt el jó néhány nap. Aztán egyik este, miután a vándorcirkusz aznapra bezárt, ittam egy jót az itatómból, és hamarosan elaludtam – a vízbe erős nyugtatót tettek. Hajnalban egy ismeretlen ketrecben ébredtem. Először, nagysága és különös alakja miatt nem is vettem észre, hogy ketrec. Valójában kerek volt, és minden oldalon nyitott; Később megértettem, hogy egy verandát alakítottak át erre a célra. A szomszédos fehér háztól eltekintve, magányosan állt egy elbűvölő park közepén, amiről azt képzeltem, hogy bizonyára egészen a Föld határáig kiterjed.

Nemsokára kiagyaltam egy magyarázatot erre a különös áttelepítésre: azok az emberek, akik a vándorcirkuszt látogatták, azzal az elvárással jöttek – legalábbis részben –, hogy egy Góliát nevű gorillát fognak látni; hogy ez az elvárásuk honnét eredt, azt nem tudtam kitalálni, de az bizonyos volt, hogy ez a céljuk; és mikor a vándorcirkusz tulajdonosa megtudta, hogy én valójában nem Góliát vagyok, bajosan állíthatott ki engem továbbra is, mint olyat, így nem maradt más választása, mint hogy túladjon rajtam. Nem tudtam, sajnáljam-e ezt, vagy ne; az új otthonom messze kellemesebb volt bárminél, amit azóta láttam, hogy Afrikát elhagytam, de a látogatók mindennapos incselkedése híján hamarosan még az állatkertnél is gyötrőbb unalommal fenyegetett. Ott legalább más gorillák társaságában voltam. Ezeket a dolgokat mérlegeltem, amikor kora délelőtt felnéztem, és észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Egy ember állt közvetlenül a rácsok túloldalán, feketén kirajzolódva a távolban lévő napsütötte ház hátterében. Óvatosan megközelítettem, és döbbenten ismertem fel.

Mintha korábbi találkozásunkat játszanánk el újra, jó néhány percig bámultunk egymás szemébe, én a ketrecem padlóján ülve, ő a saját sétapálcájára támaszkodva. Láttam, hogy így szárazon és átöltözve nem is olyan idős, mint amilyennek először néztem. Arca hosszú, sötét és csontos volt, szemei különös élénkséggel fénylettek, szája körül a kesernyés elégedettség kifejezése látszott. Végül bólintott, pontosan úgy, ahogy korábban, és így szólt:

– Igen, igazam volt. Te nem Góliát vagy. Te Izmael vagy.

És most is, akár csak első ízben, mint aki jól végezte dolgát, megfordult, és elballagott.

Ismét villám hasított belém – ezúttal azonban mély megkönnyebbülést éreztem: megváltottak a feledéstől. Továbbá az a hiba, melynek következtében oly sok évig akaratlanul szélhámosként éltem, végre kiigazíttatott. Teljessé tettek mint személyt – életemben először.

Furdalt a kíváncsiság megmentőmet illetően. Nem jutott eszembe kapcsolatba hozni őt elköltöztetésemmel a vándorcirkuszból ebbe az elragadó kilátótoronyba, mivel ez ideig még annak a legprimitívebb téves következtetésnek a levonására is képtelen voltam, hogy: post hoc, ergo propter hoc. Számomra mennyei lény volt. Egy mitológiára fogékony elme számára ő volt a kezdete annak, amit isteni alatt értünk. Két rövid jelentése volt életemben – és kétszer alakított át egyetlen kijelentésével. Megpróbáltam felkutatni e jelenések alapértelmét, de csak kérdéseket találtam. Engem vagy Góliátot keresni jött ez az ember a vándorcirkuszba. Azért jött, mert azt remélte, hogy én vagyok Góliát, vagy mert azt gyanította, hogy nem én vagyok Góliát? Hogy talált rám ilyen gyorsan az új helyemen? Nem tudtam felmérni az emberi tájékozódás kiterjedését; ha az köztudott volt, hogy a vándorcirkusznál lehetett engem megtalálni (ahogy az lenni látszott), az is köztudott volt-e, hogy most meg itt? Mindezen megválaszolhatatlan kérdések ellenére, a döntő tény az maradt, hogy ez a rejtélyes lény kétszer felkutatott, hogy úgy szóljon hozzám, ahogy korábban senki – ahogy egy személyhez szólnak az emberek. Bizonyos voltam abban, hogy most, személyazonosságom ügyét végképp elrendezve, örökre el fog tűnni az életemből; mi egyéb tennivalója lenne?

Minden bizonnyal sejted, hogy mindez a lázas tudatosulás nem volt más, mint bizonytalan képzelődés. Mindazonáltal az igazság (mint azt később megtudtam) alig valamivel volt kevésbé fantasztikus.

Jótevőm a város gazdag zsidó kereskedője, Walter Sokolow volt. Aznap, mikor engem felfedezett a vándorcirkusznál, az esőben sétált öngyilkos hangulatban, mely néhány hónappal korábban telepedett rá, amikor megbizonyosodott arról, hogy egész családja elpusztult a nácik haláltáboraiban. Barangolása a város szélén felállított karneválhoz vezette, és minden különösebb cél nélkül bement. Az eső miatt a legtöbb bódé és kocsi zárva volt, így a hely az elhagyatottság légkörét árasztotta, összhangban melankóliájával. Végül odajött a vándorcirkuszhoz, melynek fő attrakcióit egy sor rikító festmény hirdette. Ezek közül az egyik, a többinél is feltűnőbb, Góliátot, a gorillát ábrázolta, amint egy afrikai bennszülött összetört testét fegyverként lóbálta. Walter Sokolow, azt gondolva, hogy egy Góliát nevű gorilla megfelelő jelképe a náci óriásnak, amely Dávid népét pusztította, úgy érezte, némi elégtételt jelenthetne számára egy ilyen szörnyeteget a rácsok mögött megpillantani.

Belépett, közelebb jött a kocsimhoz, és a szemembe nézve csakhamar ráébredt, hogy semmi közöm a festményen levő vérszomjas szörnyhöz – és végképp semmi közöm fajtája filiszteus kínzójához. Úgy találta, hogy semmiféle elégtétellel nem tölti el, ha rácsok mögött lát. Ellenkezőleg, bűntudat és dac hirtelen jött gesztusával úgy döntött, megment engem, ha már a családját nem tudta kimenteni Európa ketrecéből. A vándorcirkusz tulajdonosa belement az alkuba; külön örömére szolgált, hogy Mr. Sokolow a megérkezésem óta velem foglalkozó gondozót is alkalmazta. A tulajdonos realista volt; Amerika elkerülhetetlen belépésével a háborúba, az olyan utazó látványosságok, mint az övé, az idő hátralevő részét vagy téli szállásokon töltik, vagy egyszerűen eltűnnek.

Miután hagyott egy pár napot arra, hogy új környezetemet megszokjam, Mr. Sokolow visszatért, hogy megismerkedjen velem. Kérte a gondozót, mutassa meg, mit hogyan csinál, az eleségem keverésétől kezdve a ketrecem takarításáig. Megkérdezte, szerinte veszélyes vagyok-e. A gondozó azt felelte, hogy olyan vagyok, mint egy súlyos gépezet – nem a jellemem miatt vagyok veszélyes, hanem pusztán a méretem és az erőm miatt.

Nagyjából egy óra múlva Mr. Sokolow elküldte a férfit, mi pedig hosszan bámultunk egymásra a csendben, ahogy azt már korábbi két alkalommal is tettük. Végül – vonakodva, mintha valami elbátortalanító belső küszöböt lépne át – elkezdett beszélni hozzám, nem a vándorcirkusz látogatóinak derűs módján, hanem inkább úgy, ahogy a szélhez vagy a tengerparton megtörő hullámokhoz beszél az ember, kifejezve azt, amit ki kell mondani, de amit senkinek sem szabad meghallania. Miközben rám zúdította fájdalmát és önvádját, megfeledkezett az óvatosságról. A ketrecemnek támaszkodott, kezével az egyik rudat markolva. Gondolataiba feledkezve a földet nézte, s én ezt az alkalmat használtam ki arra, hogy kifejezzem együttérzésemet, kinyúlva és finoman megcirógatva ujjperceit. Riadtan és elborzadva hőkölt hátra, de a szemeimből megbizonyosodott róla: gesztusom minden rossz szándéktól mentes.

E tapasztalat felkeltette az érdeklődését, kezdte gyanítani, hogy valós intelligenciával rendelkezem, és néhány egyszerű vizsgálat elegendőnek bizonyult, hogy erről meggyőzzem. Miután egyértelművé vált, hogy értem a szavait, arra a következtetésre jutott (ahogy később másoknak is erre kellett jutniuk, más főemlősökkel dolgozva), képesnek kell lennem arra is, hogy én magam formáljak szavakat. Röviden szólva elhatározta, hogy megtanít beszélni. Átugrom az ezt követő fájdalmas és megalázó hónapokat. Egyikünk sem értette meg, hogy a nehézség áthidalhatatlan, mivel részemről hiányzik az alapvető hangképző berendezés. Ennek belátása híján mindketten azzal a tudattal dolgoztunk tovább, hogy ha kitartunk, egy nap a varázs megtörik, és elkezdek beszélni. De elérkezett a nap, amikor nem tudtam tovább folytatni, és abbéli kínomban, hogy ezt nem vagyok képes elmondani, elgondoltam neki, az összes birtokomban levő lelki erővel. Megdöbbent – én is, mikor láttam, hogy meghallja hangtalan kiáltásomat.

Nem terhellek fejlődésünk minden lépésével azt követően, hogy teljes kommunikáció alakult ki közöttünk, mivel ezek, azt hiszem, könnyen elképzelhetőek. A következő tíz év folyamán mindarra megtanított, amit a földkerekségről, a világegyetemről és az emberi történelemről tudott, és mikor kérdéseim meghaladták ismereteit, együtt tanultunk. Mikor pedig érdeklődésem túlnőtt az ő tudásának határain, örömmel kutatóasszisztensemmé vált, olyan helyeken nyomozva könyvek és információ után, amelyeket én természetesen nem érhettem el.

Ahogy a nevelésem lekötötte figyelmét, jótevőm hamarosan megszabadult a lelkiismeretfurdalástól, s így fokozatosan kigyógyult depressziójából. A hatvanas évek elejére már olyan lettem, mint egy vendég, aki nagyon kevés figyelmet igényel a vendéglátójától, így Mr. Sokolow egyre többet járt társaságba, s ennek – nem egészen váratlanul – az lett a következménye, hogy hamarosan egy negyvenes fiatal nő tűnt fel mellette, aki nem tartotta kizártnak, hogy jótevőmből elfogadható férjet lehet faragni. Tulajdonképpen Mr. Sokolow egyáltalán nem idegenkedett a házasságtól, de egy dologban elszámította magát. Úgy döntött, hogy különleges kapcsolatunkat titokban kell tartani a felesége előtt. Nem volt ez rendkívüli döntés azokban az időkben, és én sem rendelkeztem kellő tapasztalattal, így nem ismerhettem fel, mekkora hibát követett el.

Visszaköltöztem a verandára, amint felújították, hogy igazodjon azokhoz a civilizált szokásokhoz, amiket felvettem. Mrs. Sokolow azonban engem kezdettől fogva különös és félelmetes kedvencnek tekintett, s elkezdett dolgozni mihamarabbi eltávolításom érdekében. Szerencsére tevőm hozzá volt szokva ahhoz, hogy a saját útját járja, és leszögezte, hogy nincs az a könyörgés vagy kényszer, aminek hatására a helyzetemen változtatna.

Az esküvő után néhány hónappal egy alkalommal benézett hozzám, és elújságolta, hogy felesége, mint Ábrahámot az ő Sárája, öreg férjét gyermekkel ajándékozza meg.

– Amikor Izmaelnek neveztelek el, meg sem fordult a fejemben, hogy a dolgok így is alakulhatnak. De afelől továbbra is biztos lehetsz, nem fogom hagyni, hogy a feleségem kidobjon a házamból, ahogy Sára kidobta névrokonodat Ábrahám házából.

Mindezzel együtt jót mulatott azon, hogy ha fiú lesz, Izsáknak fogja nevezni. A dolgok azonban másképp alakultak. A gyermek lány lett, és a Rachel nevet kapta.

Ekkor Izmael behunyta a szemét, és olyan hosszú szünetet tartott, hogy azon kezdtem el töprengeni, elaludt-e. Végül mégiscsak folytatta.

– Bölcsen vagy őrülten, jótevőm úgy határozott, hogy én leszek a lány tanítója, és (bölcsen vagy őrülten) l voltam ragadtatva attól, hogy ily módon alkalmam nyílik a kedvére tenni. Az apja karjában Rachel majdnem annyi időt töltött velem, mint az anyjával – ami természetesen nem tett jót a kapcsolatomnak Mrs. Sokolowval. Mivel képes voltam a beszédnél közvetlenebb nyelven szólni a gyermekhez, le tudtam csendesíteni és el tudtam szórakoztatni, mikor az másoknak nem sikerült, s folyamatosan olyan szoros kötelék alakult ki közöttünk, melyet az egypetéjű ikrek közöttihez lehetne hasonlítani – azzal a különbséggel, hogy én fivér, háziállat, tanító és dajka voltam egy személyben.

Mrs. Sokolow már alig várta azt a napot, amikor Rachel elkezd iskolába járni, mert azt remélte, hogy az új benyomások elidegenítik majd tőlem. Mikor ez nem következett be, újra harcolni kezdett elküldésem érdekében, azt jósolva, hogy jelenlétem akadályozni fogja a gyermek beilleszkedését a társadalomba. Ám a kislány zavartalanul fejlődött, sőt, annak ellenére, hogy három osztályt kihagyott az általános, egyet pedig a középiskolában, huszadik születésnapja előtt sikeres disszertációt írt biológiából. Így, miután oly sok évig álltam az útjában, Mrs. Sokolownak nem maradt semmilyen oka arra, hogy az eltűnésemet kívánja.

Jótevőm halálától, 1985-től maga Rachel lett a védelmezőm. Szó sem volt arról, hogy a verandán maradok. Az apja végrendeletében erre a célra elkülönített összegből Rachel egy jól előkészített menedékbe költöztetett.

Izmael ismét elcsendesedett néhány percre. Aztán folytatta: - A következő években semmi nem úgy történt, ahogy reméltem. Nem voltam megelégedve a „visszavonulással”; egész életemet visszavonultságban töltve most valahogy előre akartam jutni kultúrátok mélyebb megismerésében, és elkezdtem kimeríteni új védelmezőm türelmét, kellemetlenebbnél kellemetlenebb szívességekre kérve e cél elérése érdekében. Ugyanakkor Mrs. Sokolow nem hagyta annyiban a dolgot, és meggyőzte a bíróságot, felezze meg azokat a pénzalapokat, melyeket életem hátralevő részének anyagi fedezeteként tettek félre.

Csak 1989-re váltak világossá a dolgok. Abban az évben végre megértettem, hogy az én igazi hivatásom a tanítás – s kieszeltem egy rendszert, mely képessé tett arra, hogy elfogadható körülmények közt létezzek a városban.

Bólintott, így adva értésemre, hogy történetének vége, pontosabban hogy ennyit kívánt elmondani belőle.

Előfordul, hogy a túl sok mondanivaló ugyanolyan elnémító hatással van az emberre, mint a túl kevés. Nem tudtam elképzelni, hogyan válaszolhatnék megfelelően egy ilyen történetre. Végül feltettem egy olyan kérdést, mely nem tűnik sem értelmetlenebbnek, sem értelmesebbnek, mint az a több tucat másik, ami eszembe jutott.

– És sok tanítványod volt?

– Négy, és mind a néggyel kudarcot vallottam.

– Hm. Miért vallottál kudarcot?

Becsukta a szemét, gondolkodott egy pillanatig.

– Azért, mert alábecsültem a nehézségét annak, amit tanítani próbáltam – és mert nem értettem meg elég jól a tanítványaim észjárását.

– Értem. És mit tanítasz tulajdonképpen?

Izmael kiválasztott egy újabb ágat a tőle jobbra levő halomból, röviden megvizsgálta, aztán bágyadtan a szemembe bámulva majszolni kezdte. Végül megszólalt: – A történetem alapján mit gondolsz, milyen tárgy tanítására vagyok képesítve?

– Nem tudom – válaszoltam pislogva.

– Dehogynem tudod. A témám a rabság.

– Rabság.

– Bizony.

Üldögéltem egy percig, aztán hozzáfordultam: – Próbálom kitalálni, mi köze ennek a világ megmentéséhez.

Izmael gondolkodott egy pillanatig. – Szerinted a kultúrátok emberei közül kik akarják elpusztítani a világot?

– Kik akarják elpusztítani? Amennyire én tudom, senki sem akarja kifejezetten elpusztítani a világot.

– És mégis pusztítjátok: mindnyájan nap mint nap hozzájárultok a világ pusztításához.

– Igen, ez így van.

– Miért nem hagyjátok abba?

– Az igazat megvallva, nem tudjuk, hogyan tegyük. – vontam meg a vállamat.

– Egy civilizációs rendszer rabjai vagytok, mely jószerivel kényszerít benneteket arra, hogy a fennmaradásotok érdekében tovább pusztítsátok a világot.

– Igen, úgy látszik.

– Nos. Rabok vagytok – és rabbá tettétek magát a világot. Ez forog itt kockán, nem igaz? – a ti rabságotok és a világ rabsága.

– Igen, ez így van. Csak még soha nem gondolkodtam így erről.

– És te személy szerint is rab vagy, ugye?

– Hogyhogy?

Izmael elmosolyodott, egy sereg elefántcsontszínű fogat kivillantva. Most láttam először mosolyogni.

Azt mondtam: – Igen, van egy olyan érzésem, mintha rab lennék, de nem tudom megmagyarázni, mi okozza ezt.

– Néhány évvel ezelőtt – te bizonyára még gyermek voltál akkoriban, így nem emlékezhetsz rá – sok fiatalnak ugyanez az érzése volt ebben az országban. Tettek néhány ügyes és szervezetlen erőfeszítést arra, hogy kiszabaduljanak a rabságból, de végül kudarcot vallottak, mert képtelenek voltak megtalálni a ketrec rácsát. Ha nem tudsz rájönni, mi tart fogva, a szabadulási szándék csakhamar zavarossá és hatástalanná válik.

– Igen, ezt én is így gondolom.

Izmael bólintott.

– De ismét csak, mi köze ennek a világ megmentéséhez?

– A világ már nem képes sokáig fennmaradni, mivel az emberiség rabságban él. Kell ezt magyarázni?

– Nem. Legalábbis nekem nem.

– Azt hiszem, sok olyan ember van, aki örömmel kiszabadítaná a világot a rabságból.

– Egyetértek.

– Mi tartja vissza őket, hogy ezt megtegyék?

– Nem tudom.

– Az, hogy képtelenek megtalálni a ketrec rácsát.

– Igen – mondtam. – Értem – aztán hozzátettem: – Mi a következő lépés?

Izmael elmosolyodott. – Mivel én elmondtam neked egy olyan történetet, amely megmagyarázza idekerülésemet, te talán ugyanezt fogod tenni.

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy talán el fogsz mondani nekem egy olyan történetet, amely megmagyarázza, te hogyan kerültél ide.

–Á – mondtam. – Egy pillanat türelmet.

– Amennyit csak akarsz – válaszolt higgadtan.

– Egyszer az egyetemen – kezdtem bele – írtam egy dolgozatot egyik filozófia órára. Nem emlékszem pontosan, mi volt a feladat – valami ismeretelméleti téma. Nagyjából a következőt írtam a dolgozatban: Képzeljétek! A nácik mégsem vesztették el a háborút. Megnyerték, és megerősödtek. Elfoglalták a világot, és megsemmisítették az utolsó zsidót, az utolsó cigányt, feketét, kelet-indiait és amerikai indiánt. Azután, mikor ezzel végeztek, elsöpörték az oroszokat és a lengyeleket, a cseheket, a morvákat és a bolgárokat, a szerbeket a horvátokat – az összes szlávot. Aztán nekiálltak a polinéziaiaknak meg a koreaiaknak, a kínaiaknak meg a japánoknak – az összes ázsiai népnek. Ez hosszú-hosszú ideig tartott, de mikor az egész véget ért, a világon mindenki száz százalékos árja volt, és mindnyájukat nagy-nagy boldogság töltötte el.

Természetesen az iskolákban használt tankönyvek nem említettek többé az árjákon kívül más fajt, más nyelet a németen kívül, más vallást a hitlerizmuson kívül vagy más politikai rendszert a nemzeti szocializmuson kívül. Nem lett volna értelme. Néhány nemzedék váltotta egymást, aztán már ha akart volna sem írhatott volna senki semmi ettől különbözőt a tankönyvekbe, mert nem ismertek semmi mást.

Egy napon a tokiói Új Heidelberg Egyetemen két fiatal diák beszélgetett. Jóképűek voltak mindketten, ahogy az az árjáktól megszokott, de egyikük mintha kissé zaklatottnak és boldogtalannak látszott volna. Ő volt Kurt. A barátja kérdezgette: „Mi a baj, Kurt? Miért vagy ilyen rosszkedvű mostanában?” „Megmondom neked, Hans.” – válaszolta Kurt – „Van valami, ami zavar – méghozzá mélységesen zavar engem. Nem tudok megszabadulni attól az őrült érzéstől, hogy valami apróságban hazudnak nekünk.”

És így végződött a dolgozat.

Izmael elgondolkodva bólintott. – És a tanárodnak mi volt a véleménye erről?

– Azt akarta tudni, hogy nekem is van-e egy ugyanolyan őrült érzésem, mint Kurtnak. Mikor igennel feleltem, azt akarta tudni, szerintem mi ez az apróság, amiben hazudnak nekünk. Nem válaszolhattam mást: „Honnan tudnám? Semmivel sem vagyok jobb helyzetben, mint Kurt.” Persze azt hitte, nem mondom komolyan. Azt gondolta, ez csak egy ismeretelméleti feladat.

– És te még most is azon töprengsz, hogy hazudtak-e nektek?

– Igen, de nem olyan elkeseredetten, ahogy akkor tettem.

– Nem olyan elkeseredetten? Miért nem?

– Mert rájöttem, hogy gyakorlati szempontból ez semmi különbséget nem jelent. Ha hazudnak nekünk, ha nem, így is, úgy is fel kell kelnünk, és munkába kell mennünk, ki kell fizetnünk a számlákat meg az összes többit.

– Kivéve, persze, ha mindnyájan gyanítani kezditek, hogy hazudnak nektek – és mindnyájan rájöttök, mi ez a hazugság.

– Mire gondolsz?

– Ha te egyedül jössz rá, mi a hazugság, akkor valószínűleg igazad van – az nem jelentene nagy különbséget. De ha mindnyájan rájöttök, akkor az feltehetőleg nagyon nagy különbséget jelenthetne.

– Ez igaz.

– Hát akkor ez az, amiben reménykednünk kell.

Kérdeztem, mit ért ez alatt, de ő felemelte szőrös, fekete kezét, és csak ennyit szólt:

– Holnap.

Aznap este sétálni mentem. Ritkán sétálok kizárólag a séta kedvéért. A lakásomban megmagyarázhatatlanul nyugtalannak éreztem magam. Beszélgetnem kellett valakivel, bizonyosságot kellett szereznem. Vagy talán a bűnömet kellett meggyónnom: megint eretnek gondolataim voltak a világ megmentéséről. Vagy ezek egyike sem – attól tartottam, hogy álmodom. Valóban, a nap eseményeit átgondolva valószínűnek tűnt, hogy álmodom. Néha repülök álmomban, és ilyenkor mindig fellélegzek magamban: „Végre – ez a valóságban történik és nem álomban!”

Akárhogy is, beszélgetnem kellett valakivel, és egyedül voltam. Megszokott állapot ez nálam, így választottam – legalábbis ezzel áltatom magam. A puszta ismeretség nem elégít ki, és kevesen hajlandóak elfogadni az általam elképzelt barátság terheit és kockázatait.

Az emberek azt tartják rólam, hogy keserű és embergyűlölő vagyok, s én úgy vélem, valószínűleg igazuk van. Bármiféle érv, bármely tárgyban mindig is időpocsékolásnak tűnt számomra.

Másnap reggel felébredtem és arra gondoltam: „Akkor is, lehet, hogy álom volt. Az ember alhat álmában, még álmodhat is álmában.” Ahogy a reggelikészítés, az evés és a mosogatás mozdulatait végeztem, vadul kalapált a szívem, mintha azt mondaná: „Hogy csinálhatsz úgy, mintha nem lennél megrémülve?”

Telt az idő. Bementem autóval a városba. Az épület még mindig ott állt. A földszinten, a folyosó végén a helyiség még mindig ott volt, és még mindig nem volt zárva.

Mikor kinyitottam az ajtót, megcsapott Izmael súlyos, tömény illata. Bizonytalanul a székhez botorkáltam.

Izmael figyelmesen tanulmányozott a sötét üvegen keresztül, mintha azon töprengene, vajon elég erős vagyok-e ahhoz, hogy komoly beszélgetéssel terheljen meg. Végül mindenféle bevezetés nélkül fogott hozzá, így megértettem, hogy ez a szokásos stílusa.