Tíz

Egy bácsikám érkezett látogatóba bejelentés nélkül, és elvárta, hogy szórakoztassam. Gondoltam, eltart talán egy napig; végül kettő és fél lett belőle. Azon vettem észre magam, hogy ilyen gondolatokat sugárzok feléje: „Nincs itt lassan az ideje, hogy odébb álljon? Nincs elég honvágya ennyi idő után? Nem akarja inkább önállóan felfedezni a várost? Soha nem jut az eszébe, hogy egyéb tennivalóim is akadhatnak?” Nem vette a lapot.

Aztán néhány perccel azelőtt, hogy indultunk volna a repülőtérre, csengett a telefon. Benne egy megbízóm ellentmondást nem tűrő hangon: „Nincs több kifogás, egyetlen szó sem – csinálja meg most a munkát, vagy küldje vissza az előleget!” Azt válaszoltam, hogy megcsinálom most. Kivittem a bácsikámat a repülőtérre, hazajöttem, és leültem a szövegszerkesztő mellé. Nem nagy munka – mondtam magamban –, nincs értelme beutazni a városba, csak hogy megmondjam Izmaelnek, nem megyek még egy-két napig.

De a belső szerveim ideges remegése rosszat sejtetett.

Én szoktam imádkozni a fogaimért – Önök nem? Arra nincs időm, hogy fogselyemmel tisztítsam őket. Tudják, hogy van az. Maradjatok ott benn, mondom nekik, sort fogok keríteni rátok, még mielőtt túl késő lenne. A második éjjel azonban egy messze-messze hátul levő őrlőfog kimúlt. Másnap reggel találtam egy fogorvost, aki beleegyezett, hogy kivegye és illően eltemesse. A székben, miközben egyik injekciót a másik után adta be, a berendezéseivel játszadozott, meg a vérnyomásomat mérte, azon kaptam magam, hogy gondolatban igencsak sürgetem: „Nézze, nekem erre nincs időm – egyszerűen rántsa ki, én meg hadd menjek! De neki lett igaza. Ó, te jóságos isten, micsoda gyökerei voltak annak a fognak – és úgy tűnt, sokkal közelebb van a gerincemhez, mint a számhoz. Egy ponton megkérdeztem az orvost, nem lenne-e könnyebb, ha hátulról menne be.

Amint ezzel a művelettel végzett, személyiségének egy másik oldala bontakozott ki. Fogrend-őrré vált; határozottan és szabályszerűen igazoltatott. Összeszidott, éreztette velem, hogy jelentéktelen, felelőtlen és éretlen vagyok. Én bólogattam, és ígértem, bólogattam és ígértem, valami olyasmit gondolva, hogy: Biztos úr, kérem, adjon nekem még egy esélyt, a saját felelősségemre engedjen el! Végül eleresztett, de amikor hazaértem, a kezeim remegtek, az állkapcsomból pedig ocsmány gézpárnákat szedtem ki. A napot fájdalomcsillapítók és antibiotikumok zabálásával, valamint azzal töltöttem, hogy hülyére ittam magam whiskyvel.

Reggel újra munkához láttam, de a baljóslatú reszketés nem múlt el a bensőmből.

– Még egy nap – ígértem magamnak. – Ezt ma estére postára tudom adni, egy nap ide vagy oda pedig igazán nem számít.

A szerencsejátékos, aki az utolsó százasát páratlanra teszi, aztán figyeli, amint a golyó határozottan a 18-as résbe ugrik, azt fogja mondani, tudta, hogy ez egy vesztes fogadás, abban a pillanatban, amikor a zsetont kiadta a kezéből. Tudta, érezte. De persze, ha ugrott volna még egyet, és a 19-esben kötött volna ki, mosolygósan ismerné be, hogy az ilyen előérzetek gyakran tévesnek bizonyulnak.

Az enyém azonban nem bizonyult annak.

Már a folyosó elejéről észrevettem egy nagy teljesítményű padlósúrolót Izmael félig nyitott ajtaja előtt. Alighogy odaértem, egy szürke egyenruhás középkorú férfi hátrált ki, és kezdte bezárni az ajtót. Szóltam neki, hogy várjon már egy kicsit.

– Mit csinál? – kérdeztem kissé emelt hangon, amin ő szemmel láthatóan megütközött.

Felhördülésem nem volt igazán válaszra érdemes, s ezt ő is így gondolta.

– Nézze – mondtam –, tudom, hogy semmi közöm hozzá, de mégis, megmondaná, hogy mi folyik itt?

Úgy nézett rám, mintha egy svábbogár lennék, amit egy hete elpusztított. Végül mégiscsak kinyitotta résnyire a száját, és kipréselt néhány szót: – Egy új bérlő részére készítem elő a helyet.

– De… – habogtam –, de hát mi történt a régi bérlővel?

Közömbösen megvonta a vállát. – Kilakoltatták, gondolom. Nem fizette a lakbért a nő.

– Nő? – egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy Izmael nem önmaga gondviselője volt.

Kétkedően nézett rám. – Azt hittem, maga ismerte a hölgyet.

– Nem, én a… nos… az ööö…

Csak állt, és furcsálkodva nézett rám.

– Nézze – folytattam belezavarodva –, valószínűleg van benn egy üzenet vagy valami ilyesmi a számomra.

–Rossz szagon kívül egyáltalán semmi nincs már ott benn.

– Megengedné, hogy én magam nézzem meg?

– Visszafordult az ajtó felé, és bezárta. – Ezt beszélje meg az igazgatósággal, rendben? Nekem dolgom van.

„Az igazgatóság” egy portásnő személyében nem tudott elképzelni semmiféle indokot arra, miért kellene megengednie nekem, hogy bepillantsak abba az irodába vagy bármi másba, ideértve bármiféle információt, bármilyen témában, azon túl, amit már eddig is tudtam: a bérlő nem fizette rendesen a lakbért, következésképpen kilakoltatták. Megpróbáltam elbizonytalanítani az igazság egy töredékével, de az asszony megvetően visszautasította azt a felvetésemet, hogy valaha is egy gorilla foglalta volna el a helyiséget.

– Ilyen állatot soha nem tartottak – és nem is fognak tartani soha – egyetlen olyan bérleményben sem, melyet ez a cég kezel.

Arra kértem, hogy legalább azt mondaná meg, Rachel Sokolow volt-e a bérlő – ezzel végképp nem árt senkinek.

– Nem erről van szó – intett le. – Ha az érdeklődése jogos lenne, már tudná, ki volt a bérlő.

Nem az a tipikus portás volt; ha valaha szükségem lesz sajátra, remélem találok hozzá hasonlót.

Volt egy fél tucat Sokolow a telefonkönyvben, de egyiket sem Rachelnek hívták. Volt egy Grace, egy gazdag zsidó kereskedő özvegyéhez illő címmel. Másnap korán reggel kocsiba ültem, és elkövettem egy kis óvatos birtokháborítást, hogy lássam, vajon büszkélkedik-e a kertje kilátóerkéllyel; nos, büszkélkedett.

Lemosattam az autót, kifényesítettem az ünnepi cipőmet, és leporoltam az egyetlen, esküvők és temetések alkalmára tartogatott öltönyömet. Hogy se ebédet, se uzsonnát ne zavarjak meg, vártam kettőig a megjelenésemmel.

A beaux-arts stílus nem egyezik mindenki ízlésével, én azonban történetesen szeretem, ha nem keveredik esküvői tortával. A Sokolow-kúria hűvösnek és tekintélyesnek látszott, mégis egy kissé szeszélyesnek, mint a királyi fenség pikniken. Csöngetés után volt alkalmam a joggal művészi alkotásnak nevezhető bejárati ajtó tanulmányozására; rajta bronz dombormű, mely Európa elrablását vagy Róma megalapítását, vagy valami hasonló istenverte dolgot ábrázolt. Egy idő után egy férfi nyitott ajtót, akit én a ruhája, a tekintete és a tartása alapján államtitkárnak néztem volna. Nem kellett egy „Igen?”-t vagy egy „Nos?”-t sem mondania, egyszerűen egy szemöldökrántással megkérdezte, mi járatban vagyok. Mondtam, hogy Mrs. Sokolowval akarok beszélni. Megkérdezte, be vagyok-e jelentve, holott nagyon jól tudta, hogy nem. Láttam, ez nem az a típus, akit meg tudok hatni, ha azt állítom, hogy személyes ügy – vagy hogy nem rá tartozik. Úgy döntöttem, megnyílok egy kicsit.

– Az igazat megvallva, a lányával szeretnék beszélni.

Komótosan végigmért. – Maga nem tartozik a barátai közé – mondta végül.

– Nem, őszintén szólva nem.

– Ha közéjük tartozna, tudná, hogy csaknem három hónapja halott.

– Szavai jeges zuhanyként hatottak rám.

Ismét felrántotta a szemöldökét, „Még valami?”-t értve ez alatt.

Úgy döntöttem, még egy kicsit megnyílok.

– Szolgált ön Mr. Sokolownál?

Összevonta a szemöldökét, jelezve, hogy kétségbe vonja kérdezősködésem jogosságát.

– Azért kérdezem, mert… bocsánat, megkérdezhetem a nevét?

Ezt a kérdésemet sem találta jogosnak, de úgy döntött, a kedvemben jár. – A nevem Partridge.

– Nos, Mr. Partridge, azért kérdezem, mert arra lennék kíváncsi, hogy ismeri-e ön… Izmaelt?

Összeráncolta a homlokát.

–Hogy teljesen őszinte legyek önhöz, nem Rachelt, hanem Izmaelt keresem. Úgy tudom, hogy Rachel az apja halála után többé-kevésbé a gondjaiba vette Izmaelt.

– Ezt honnan tudja? – kérdezte, semmit el nem árulva.

–Mr. Partridge, ha ön tudja erre a választ, akkor valószínűleg segíteni fog nekem – mondtam –, ha pedig nem tudja, akkor valószínűleg nem fog.

Ez kitűnő húzás volt, s ezt ő elismerő biccentéssel jelezte. Aztán megkérdezte, miért keresem Izmaelt.

– Eltűnt a… megszokott helyéről. Szemmel láthatóan kilakoltatták.

– Bizonyára valaki elköltöztette. Segített neki.

–Igen – helyeseltem. – Nem hinném, hogy besétált a Hertzhez, és bérelt egy autót.

Partridge nem vett tudomást a szellemeskedésemről. – Attól tartok, én nem tudok semmi érdemlegeset.

– És Mrs. Sokolow?

–Ha tudna valamit, én tudnám elsőként.

– Mondjon egy helyet legalább, ahonnan elindulhatok.

– Most, hogy Miss Sokolow halott, sajnos semmilyen kiindulópontot nem tudok mondani.

– Hogyan halt meg? – kérdeztem elgondolkodva.

– Egyáltalán nem ismerte?

– Nem, fogalmam sincs róla, kicsoda ő.

– Akkor ehhez tényleg semmi köze – állapította meg gyűlölködés nélkül, egyszerűen egy nyilvánvaló tényt jelentve ki.

Azt fontolgattam, hogy felfogadok egy magánnyomozót. Aztán képzeletben elpróbáltam, hogy milyen beszélgetést kellene lefolytatni az elinduláshoz, és úgy döntöttem, kihagyom. De mivel nem tudtam ilyen egyszerűen felülemelkedni a történteken, nem tudtam csak úgy lemondani az egészről, felhívtam telefonon a helyi állatkertet, és tudakozódtam, nincs-e véletlenül egy síksági gorillájuk raktáron. Nem volt. Mondtam, hogy nekem véletlenül van egy, amitől meg kellene szabadulnom, érdeklődtem, akarják-e ők pedig nemmel feleltek. Megkérdeztem, nem tudnának-e javasolni valakit, akinek szüksége lehet rá, ők pedig azt felelték, nem, nem igazán. Nem tágítottam; mit tennének – kérdeztem –, ha mindenáron meg kellene szabadulniuk egy gorillától. Azt válaszolták, hogy van talán egy-két laboratórium, amely mintának átvenné, de látszott, nem igazán érdekli őket a dolog.

Egyvalami nyilvánvaló volt: Izmaelnek volt néhány olyan barátja, akikről én nem tudtam – régebbi tanítványok talán. Az egyetlen mód, amit az elérésükre ki tudtam találni, az volt, ahogy alkalmasint ő érte el őket – hirdetés útján az apróhirdetések rovatban:

IZMAEL BARÁTAI: Egy másik barát összeköttetése megszakadt. Kérlek, hívjatok, és mondjátok meg, hol van.

A hirdetés hiba volt, mert ürügyet adott arra, hogy kikapcsoljam az agyamat. Vártam, hogy egy héten át lehozzák, aztán még néhány napot a válaszok reményében, amik nem jöttek, s így eltelt két olyan hét, ami alatt a kisujjamat sem mozdítottam.

Mikor végre szembenéztem a ténnyel, hogy semmiféle választ nem fogok kapni a hirdetésre, új kiindulópontot kellett keresnem, és körülbelül három percbe telt, míg ezt megtaláltam. Felhívtam a városházát, és hamarosan azzal az emberrel beszéltem, aki engedélyt ad ki utazó mutatványosoknak, ha netán felbukkan ilyen, és le akar telepedni egy üres telken egy hétre.

– Van ilyen a városban pillanatnyilag?

– Nincs.

– Volt a múlt hónapban?

– Igen, a Darryl Hicks Carnival járt itt, tizenkilenc járművel, huszonnégy mutatványosbódéval és egy vurstlival; talán egy hete mehettek el.

– Volt velük valami állatbemutató féle?

– Nem emlékszem egyáltalán, hogy bármi ilyesmit felírtak volna.

– Esetleg egy-két állat a vurstliban?

– Mittudomén. Meglehet.

– A körút következő állomása?

– Halvány fogalmam sincs.

Nem számít. Egy tucat telefonhívás egy negyven mérföldnyire északra fekvő városban nyomozta ki őket, ahol egy hétig maradtak, majd továbbmentek. Feltételezve, hogy észak felé folytatják tovább útjukat, egyetlen hívással behatároltam következő tartózkodási helyüket. És valóban, most azzal kérkedtek, hogy velük van „Gargantua, a világ leghíresebb gorillája” – szegény páráról én magam tudtam, hogy idestova negyven éve kilehelte a lelkét.

Önöknek vagy bárkinek, aki viszonylag modern gépjárművet mondhat magáénak, a Darryl Hicks Carnival kilencven percnyire lett volna, de nekem, egy Plymouth-szal, mely ugyanabban az évben jött ki, mint a Dallas, két órányira volt. Amikor odaértem, már javában folyt a karnevál. Tudják, hogy megy ez. A karneválok olyanok, mint a buszmegállók: némelyikük nagyobb, mint a többi, de mindegyik hasonló. A Darryl Hicks két hektárnyi szokásos lompos álarcosbál volt, tele csúnya emberekkel, zajjal sörbűzzel, vattacukorral meg pattogatott kukoricával. Átvergődtem rajta, és a vurstlit kerestem.

Van egy olyan érzésem, hogy a kisfiúkoromból (vagy talán a kisfiúkoromban látott filmekből) emlékezetemben élő vurstlik majdhogynem kihaltak a modern karnevál világából; ha így van, akkor a Darryl Hicks ezen irányzat semmibevételét választotta. Amikor odaértem, éppen egy vásári kikiáltó tett próbára egy tűznyelőt, de én nem álltam meg. Rengeteg volt a látnivaló – szörnyek, torzszülöttek és csirkefej-evők, üvegharapó, tűpárna, tetovált kövér hölgy meg még egy csomó minden, amire oda se figyeltem.

Izmael egy homályos ketrecben ült, olyan messzire a bejárattól, amennyire csak lehetett, két tízéves kíváncsi fiú társaságában.

– Fogadok, hogy egyből ki tudná tépni azokat a rudakat, ha akarná – jegyezte meg az egyik.

– Na ja – mondta a másik. – De ő ezt nem tudja.

Szemrehányóan néztem rá, ahogy ott álltam, ő meg békésen üldögélt, semmire sem figyelve, míg a srácok el nem indulnak.

Néhány perc elteltével én még mindig őt bámultam, ő meg továbbra is úgy tett, mintha ott sem lennék. Aztán feladtam, és megszólaltam: – Áruld el nekem a következőt: Miért nem kértél segítséget? Tudom, hogy kaphattál volna. Nem lakoltatnak ki valakit csak úgy egyik napról a másikra.

Nem adta jelét annak, hogy meghallott volna.

– Most hogy a pokolba fogunk hozzá, hogy téged innen elvigyünk?

Keresztülnézett rajtam, mintha csak levegő lennék.

Fordítottam a szón: – Na mi van, neheztelsz rám?

Végre rám emelte az egyik szemét, de pillantása nem volt valami barátságos.

– Nem kértelek arra, hogy a pártfogóm legyél – mondta –, tehát légy oly kedves, kímélj meg a pártfogásodtól.

– Azt akarod, hogy törődjek a saját dolgommal.

– Tömören szólva igen.

Tehetetlenül néztem körül. – Úgy érted, hogy tényleg itt akarsz maradni?

Izmael tekintete ismét merevvé vált.

– Na jó, rendben – hagytam rá. – De velem mi a csoda lesz?

– Hogy mi lesz veled?

– Hát, még nem végeztünk, ugyebár.

– Nem, még nem végeztünk.

– Akkor hát mit akarsz tenni? Egyszerűen ötös számú kudarccá váltam, vagy mi?

Egy-két percig barátságtalanul felém pislogva üldögélt. Aztán így szólt: – Nem kell feltétlenül ötös számú kudarccá válnod. Folytathatjuk, ahogy azelőtt.

Ekkor felbukkant egy öttagú család, hogy megnézze a világ leghíresebb gorilláját; a mama, a papa, két leány meg egy álomszuszék csöppség az anyja karjában.

– Szóval egyszerűen folytathatjuk ahogy azelőtt, így van? – mondtam, nem éppen suttogva. – Ezt te megvalósíthatónak tartod, igaz?

A látogató család hirtelen sokkal érdekesebbnek talált engem, mint „Gargantuát”, aki végtére is csak morózusan nézelődve üldögélt.

Nem tágítottam: – Nos, hol kezdjük? Emlékszel még, hol hagytuk abba?

A látogatók izgatottan felé fordultak, hogy lássák, milyen válaszra készteti ez Izmaelt. Amikor az megérkezett, természetesen csak én hallottam:

– Fogd be!

– Fogd be? Én meg azt hittem, pontosan úgy folytathatjuk, mint azelőtt.

Egyet mordulva a ketrec végébe csoszogott, és hátát mutatta mindnyájunknak. Nagyjából egy perc múlva a látogatók úgy döntöttek, hogy nem érdemlek többet egy szemrehányó tekintetnél; ezt megkaptam, ők pedig elbaktattak megszemlélni egy a polgárháború vége táján Mojavéban lelőtt ember bebalzsamozott holttestét.

– Hadd vigyelek vissza – kérleltem.

– Köszönöm, ne – válaszolta, s közben megfordult, de nem jött vissza a ketrec elejébe. – Számodra hihetetlennek tűnhet, de inkább így élek, mint bárki nagylelkűségének kiszolgáltatva, még ha a tied is az.

– Ez csak addig lenne nagylelkűség, amíg ki nem találunk valami mást.

– Mi lenne az a valami más? Mutatványokat csinálnánk a Tonight műsorában? Egy jelenetet valami éjszakai szórakozóhelyen?

– Figyelj csak! Ha érintkezésbe tudok lépni a többiekkel, talán össze tudunk hozni valamit.

– Mi az ördögről beszélsz?

– Azokról az emberekről beszélek, akik segítettek neked abban, hogy eljuss idáig. Nem magadtól csináltad, ugye?

Baljóslatúan bámult rám az árnyékból. – Menj el – mondta mogorván. – Menj innen el és hagyjál békén!

Elmentem és békén hagytam.

Erre – vagyis tulajdonképpen semmire – nem számítottam, így nem tudtam, mitévő legyek. Bejelentkeztem a legolcsóbb motelbe, amit találtam, és elmentem, hogy igyak és bekapjak valamit, meg hogy átgondoljam a dolgokat. Kilenc óráig semmivel sem jutottam előrébb, így aztán visszamentem a karneválba, hogy lássam, mi folyik ott. Szerencsém volt – hidegfront jött, és a vigadozókat komisz, könnyed zápor zavarta haza, elmosva egyúttal a jókedvüket is.

Nem tudom, hogy még mindig porondmunkásoknak hívják-e őket, mindenesetre egy annak tűnő idős ember igyekezett bezárni a vurstli sátrát. Körülbelül nyolcvan évesnek látszott, és egy tízest ajánlottam fel neki azért a kiváltságért, hogy tanácskozhassak egy darabig a természettel, annak a gorillának a személyében, aki annyira volt csak Gargantua, amennyire jómagam. Úgy tűnt, nem az a fajta ember, aki a dolgok etikai oldalát mérlegeli, a bankót ellenben kimondottan gúnyosan mosolyogta meg. Megtoldottam még egy tízessel, ő pedig égve hagyott egy lámpát a ketrec mellett, amikor elbicegett. Összecsukható székek sorakoztak a művészek emelvényein; odahúztam egyet a ketrechez és leültem rá.

Izmael rám tekintett, aztán megkérdezte, hol is hagytuk abba.

– Épp végeztél annak bizonyításával, hogy a Teremtés Könyve Ádám Bűnbeesésével kezdődő és Ábel meggyilkolásával végződő fejezete nem az, aminek a kultúrám emberei hagyományosan tartják. Ez a mi élelmiszer-termelési forradalmunk története, így mesélik azt a forradalom legkorábbi áldozatai.

– És szerinted mi van még hátra?

– Nem tudom. Talán az, hogy az egészet rendszerezzük. Még nem tudom, mivé áll össze az egész.

– Igen, egyetértek. Hadd gondolkodjak egy kicsit.

– Mi is a kultúra pontosan? – kérdezte Izmael végül. – Ahogy a szót általában használják, nem abban a különleges értelemben, amivel mi ruháztuk fel beszélgetéseink céljából.

Pokoli kérdésnek tűnt ez egy karneváli vurstli sátrában ülő embernek, de én minden tőlem telhetőt elkövettem megválaszolása érdekében. – Talán mindannak az összessége, ami egy népet néppé tesz.

Bólintott. – És hogyan jön létre ez az összesség?

– Nem tudom biztosan, mire célzol. Úgy jön létre, hogy egy nép él.

– Igen, de a verebek is élnek, még sincs kultúrájuk.

– Na jó, értem, mire gondolsz. Ez egy felhalmozódás. Az összesség egy felhalmozódás.

– Nem árulod el nekem, hogy hogyan jön létre a felhalmozódás.

–Ó igen, értem. Rendben. A felhalmozódás az a végösszeg, amit az egyik nemzedék továbbad a következőnek. Akkor jön létre, amikor… Amikor egy faj elér egy bizonyos intelligenciaszintet, és az egyik nemzedék tagjai információt és technikát kezdenek átadni a következőnek. A következő nemzedék átveszi ezt a felhalmozódást, hozzáteszi a saját felfedezéseit és finomításait, majd az egészet továbbadja az őt követőnek.

– És ezt a felhalmozódást nevezik kultúrának.

– Igen, így mondanám.

– Ez természetesen mindannak a végösszege, amit átadnak, nem csak az információé és a technikáé. Hitek, feltevések, elméletek, szokások, legendák, énekek, történetek, táncok, tréfák, babonák, előítéletek, ízlések, viselkedésformák tartoznak bele. Minden.

– Így van.

- Különös módon, a felhalmozódás megkezdődéséhez szükséges intelligenciaszint nem valami szörnyen magas. A vadonban élő csimpánzok már adnak át szerszámkészítő és szerszámhasználó eljárásokat kicsinyeiknek. Látom, ez meglep.

– Nem. Nos… azt hiszem, az lepett meg, hogy a csimpánzokat említetted.

– A gorillák helyett?

– Úgy van.

Izmael a szemöldökét ráncolta. – Az igazat megvallva, szándékosan elkerültem a gorillák életének gyakorlati tanulmányozását. Ezt egy olyan témának tartom, amit nem szeretnék megismerni.

Bólintottam, és hülyén éreztem magam.

– Mindenesetre, ha a csimpánzok már elkezdtek tudást felhalmozni arról, hogy mi a jó a csimpánzok számára, mit gondolsz, mikor kezdték el az emberek összegyűjteni tudásukat a számukra jóról?

– Talán akkor kezdődött ez, amikor az emberiség létrejött.

– A paleontológusok ebben egyetértenének. Az emberi kultúra az emberi élettel, azaz a Homo habilisszel kezdődött. A Homo habilisek átadták gyermekeiknek mindazt, amit megtanultak, s mivel ehhez minden nemzedék hozzájárult egy kicsivel, a tudás felhalmozódott. És ki örökölte a felhalmozódott tudást?

– A Homo erectus?

– Úgy van. Azok az emberek pedig, akik a Homo erectusok voltak, nemzedékről nemzedékre adták át ezt a felhalmozódott tudást, és mindegyik hozzátett egy kicsit az egészhez. És ki örökölte ezt a felhalmozódást?

– A Homo sapiens.

– Hát persze. A Homo sapiens örökösei pedig a Homo sapiens sapiens emberek voltak, akik nemzedékről nemzedékre adták át ezt a felhalmozódást, és mindegyik hozzátett egy kicsit az egészhez. És ki örökölte ezt a felhalmozódást?

– Erre azt kell mondanom, hogy a különböző Meghagyó népek örökölték.

– Nem Elvevő népek? Mi az oka ennek?

– Mi az oka? Nem tudom. Talán az, hogy… Nyilván teljesen szakítottak a múlttal az élelmiszer-termelési forradalom idején. Azok a különböző népek, akik az amerikai államokba vándoroltak ebben az időben, nem szakítottak a múlttal. Azok a népek, akik Új-Zélandot, Ausztráliát vagy Polinéziát benépesítették, nem szakítottak a múlttal.

– Miért mondod ezt?

– Nem is tudom. Ez a feltételezésem.

– Na igen, de mi az alapja ennek a feltételezésnek?

– Azt hiszem, a következő. Nem tudom, hogy ezek az emberek milyen történetet adnak elő, de azt értem, hogy mindnyájan ugyanazt adják elő. Nem tudom még határozottan körülírni ezt a történetet, de az egyértelmű, hogy létezik – szemben az én kultúrám által előadott történettel. Bárhol is találkozik valaki velük, nagyjából mindig ugyanazt a dolgot csinálják, nagyjából mindig ugyanazt az életet élik – éppen úgy, ahogy bárhol is találkozik velünk, nagyjából mindig ugyanazt a dolgot csináljuk, nagyjából mindig ugyanazt az életet éljük.

– De mi a kapcsolat ezen dolgok és annak a kulturális felhalmozódásnak az átadása között, amit az emberiség létrehozott életének első hárommillió éve folyamán?

Néhány perc kellett ahhoz, hogy összeszedjem gondolataimat.

– A kapcsolat a következő. A Meghagyók még mindig átadják ezt a felhalmozódást, bármilyen formában került is hozzájuk. Mi azonban nem, mert tízezer évvel ezelőtt a kultúránk alapítói kijelentették: „Szar az egész. Az embereknek nem így kellene élniük” – és elvetették. Nyilvánvaló, hogy tényleg elvetették, mert mire a leszármazottaik a történelem színpadára lépnek, nyoma sincs azoknak a viselkedésmódoknak és gondolatoknak, amikkel a Meghagyó népeknél találkozhatunk mindenütt. Aztán meg, ezenkívül…

– Igen?

– Érdekes, ezt soha nem vettem észre korábban… A Meghagyó népek mindig tudatában vannak annak, hogy olyan hagyománnyal rendelkeznek, ami ősrégi időkre nyúlik vissza. A mi tudatunkban ez nem él. Mi egy nagyon „új” nép vagyunk. Minden egyes nemzedék valamilyen értelemben ők, mindegyik egyre kíméletlenebbül van elvágva a múlttól.

– Mi mondanivalója van Kultúra Anyának erről?

– Á, ismerős a kérdés – mondtam, és becsuktam a szemem. – Kultúra Anya azt mondja, hogy ennek így kell lennie. Semmi keresnivalónk nincs a múltban. A múlt vacak. A múlt olyasvalami, amit magunk mögött kell hagynunk, ami elől menekülnünk kell.

Izmael bólintott. – Szóval akkor belátod: így alakult ki a kulturális amnéziátok.

– Ezt hogy érted?

– Mielőtt Darwin és az őskorkutatók megérkeztek, hogy hárommillió évnyi emberi életet illesszenek a történelmetek nyomába, a kultúrátokban az a feltevés élt, hogy az ember születése és a kultúrátok keletkezése egyidejű események voltak – valójában a kettő egy és ugyanaz az esemény volt. Arra gondolok, hogy a ti kultúrátokban élő emberek úgy vélték, hogy az ember közületek valóként született. Az volt a feltevésük, hogy a gazdálkodás éppoly ösztönös tevékenység az embernél, mint a méztermelés a méheknél.

– Igen, úgy tűnik.

– Amikor a kultúrátok emberei találkoztak Afrika és Amerika vadászó-gyűjtögetőivel, azt gondolták, hogy ezek olyan emberek, akik elfajzottak a természetes, mezőgazdász állapottól, olyan emberek, akik elvesztették a velük született adottságokat. Az Elvevőknek fogalmuk sem volt arról, hogy tulajdonképpen azt vizsgálják, amik ők maguk is voltak, mielőtt mezőgazdászokká lettek. Az Elvevők ismeretei szerint „azelőtt” nem létezett. A teremtés alig néhány évezrede történt meg, a Mezőgazdász Ember pedig azonnal nekilátott a civilizációépítés munkájának.

– Igen, így van.

– Érted, hogy ez hogyan történt?

– Micsoda?

– Hogyan történt az, hogy a forradalmatok előtti korszakról az emlékezet-kiesés teljes volt – olyannyira teljes, hogy még csak azt sem tudtátok, hogy ilyen létezett.

– Nem, nem értem. Úgy érzem, hogy értenem kellene, de valahogy mégsem megy.

–A te észrevételed volt, hogy Kultúra Anya azt tanítja, a múlt vacak, olyasvalami, ami elől hanyatt-homlok el kell rohannotok.

– Igen.

– Én pedig azt hangsúlyozom, hogy szemmel láthatóan már a legelejétől fogva erre tanított benneteket.

– Aha. Kezd összeállni a kép. Azt mondtam, hogy a Meghagyóknál mindig azt érzi az ember, hogy olyan néppel áll szemben, melynek múltja az idők hajnaláig nyúlik vissza. Az Elvevőknél azt érzi, hogy olyan néppel áll szemben, melynek múltja 1963-ig nyúlik vissza.

Izmael bólintott, aztán folytatta: – Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a hagyománynak nagy ereje van a kultúrátok emberei között – míg ezt a szerepkört túl nem lépi. Az angolok például fáradhatatlanul azon igyekeznek, hogy minden intézményük – és mindaz a pompa, ami ezeket az intézményeket körüllengi – olyan régi legyen, amennyire csak lehetséges (még ha azok valójában nem is régiek). Ugyanakkor ők maguk nem úgy élnek, ahogy a hajdani britek éltek, és a legcsekélyebb mértékben sem hajlanak arra, hogy úgy éljenek. Nagyjából ugyanez mondható el a japánokról. Tisztelik a bölcsebb és nemesebb ősök értékeit és hagyományait, sajnálják, hogy azok eltűntek, de azzal nem törődnek, hogy úgy éljenek, ahogy azok a bölcsebb, nemesebb ősök éltek. Egyszóval a régi szokások szépek míg az intézményekről, a szertartásokról és az ünnepekről van szó, a mindennapi életre azonban nem szívesen alkalmazzák őket az Elvevők.

– Ez igaz.

– Az persze nem volt Kultúra Anya tanítása, hogy mindent, ami a múltból jön, el kell vetni. Mit kellett megtartani? Mit tartottak meg valójában?

– Azt hiszem, hogy megtartottak információt arról, hogy hogyan kell bizonyos dolgokat elkészíteni, hogyan kell a dolgokat megcsinálni.

– Mindent, ami a termeléshez kapcsolódik megőriztek. És így lettek ilyenek a dolgok.

– Igen.

Természetesen a Meghagyók is tartottak meg információt a termelésről, bár az ő életmódjukra nem jellemző az öncélú termelés. A Meghagyóknál az embereknek nincs meg a heti adagjuk arra, hogy hány cserépedényt kell elkészíteni, vagy hány nyílhegyet kell megmunkálni. Nem köti le a figyelmüket a kézibalta-termelésük növelése.

– Igaz.

–Tehát jóllehet, vannak információik a termelésről, az általuk megtartott információ túlnyomó része mégis valami másról szól. Hogyan írnád le ezt az információt?

– Meglehet, hogy erre a kérdésre néhány perccel ezelőtt elárultad a választ. Azt mondanám, ez ahhoz kapcsolódik, hogy mi a jó számukra.

– Az ő számukra? Nem mindenki számára?

– Nem. Nem rajongok az antropológiáért, de eleget olvastam róla ahhoz, hogy tudjam, a zuňik nem gondolják, hogy az ő útjuk a helyes mindenki számára, és a navajók sem gondolják, hogy az ő útjuk a helyes mindenki számára. Mindkettőnek van egy útja, mely jó saját maga számára.

– És ezt a jól bevált utat tanítják a gyermekeiknek.

– Igen. Mi pedig azt tanítjuk a gyermekeinknek, hogyan kell bizonyos dolgokat elkészíteni. Sőt, hogyan kell egyre több és egyre jobb dolgot készíteni.

– Miért nem azt tanítjátok nekik, hogy mi jó az emberek számára?

– Talán azért, mert nem tudjuk, mi jó az emberek számára. Minden nemzedéknek a saját változatával kell előhozakodniuk a „mi a jó az emberek számára” kérdést illetően. Az én szüleim rendelkeztek egy saját változattal, ami jóformán hasznavehetetlen volt, az ő szüleiknek is volt egy saját változatuk, ami jóformán hasznavehetetlen volt, mi pedig jelenleg dolgozunk a mi változatunkon, ami valószínűleg jóformán hasznavehetetlennek bizonyul majd a gyermekeink számára.

– Hagytam, hogy a beszélgetés elkalandozzon – mondta Izmael rosszkedvűen, és fészkelődni kezdett, amitől a kocsi megremegett a rugóin. – Azt akartam, hogy megértsd, minden egyes Meghagyó kultúra egy olyan tudás-felhalmozódás, mely egy szakadatlan láncban visszaér az emberi élet kezdetéig. Így aztán nem nagy csoda, hogy minden egyes út jó. Mindegyiket nemzedékek ezrein keresztül vizsgálták és finomították.

– Igen. Eszembe jutott valami.

– Ki vele.

– Adj egy percet. Ennek valami köze van a… ahhoz, hogy nem hozzáférhető az a tudás, hogy hogyan kellene élniük az embereknek.

– Gondold ezt végig.

– Visszatérve az elejére – folytattam néhány perccel később –, amikor azt mondtam, hogy nem létezik biztos tudás a „hogyan kellene élni”-ről, a következőkre gondoltam: A biztos tudás az egyetlen helyes út ismerete. Ez az, amit mi akarunk. Ez az, amit az Elvevők akarnak. Nem csak az egyik helyes utat akarjuk ismerni. Mi az egyetlen helyes utat akarjuk ismerni. és a prófétáink ezt mutatják meg nekünk. A törvényhozóink ezt mutatják meg nekünk. Hadd gondolkodjak csak ezen… Hat-nyolcezer évnyi emlékezet-kiesés után az Elvevők tényleg nem tudták, hogyan éljenek. Tényleg hátat kellett fordítaniuk a múltnak, mert egyszer csak itt jön Hammurappi, és mindenki elcsodálkozik: „Mik ezek?” Hammurappi pedig így szól: „Ezek, gyermekeim, törvények!” „Törvények? Mik azok a törvények?” Hammurappi pedig megmagyarázza: „A törvények olyan dolgok, melyek megmutatják nektek az egyetlen helyes utat az életre.” Mit akarok ezzel mondani?

– Nem tudom pontosan.

– Talán a következőt. Amikor a kulturális emlékezet-kiesésünkről kezdtél beszélni, azt hittem, képletesen érted. Vagy talán egy kicsit túlzol, hogy kihangsúlyozz valamit. Mert nyilvánvalóan nem tudhatod, hogy mit gondoltak azok az újkőkori gazdálkodók. Mindazonáltal tény a következő: néhány ezer évvel később ezeknek az újkőkori gazdálkodóknak a leszármazottai megvakarták a fejüket, és így sóhajtottak: „Tyűha, de jó lenne tudni, hogyan kell élniük az embereknek!” De éppen ugyanebben az időszakban a világ Meghagyói nem felejtették el, hogyan kell élni. Ők még tudták, az én kultúrámban élő emberek viszont elfelejtették, elvágták magukat attól a hagyománytól, mely megérthette volna velük. Szükségük volt egy Hammurappira, hogy megmondja nekik, hogyan kell élni. Szükségük volt egy Drakónra, egy Szolónra, egy Mózesre, egy Jézusra, egy Mohamedre. A Meghagyóknak pedig erre nem volt szükségük, mert nekik volt egy útjuk – egész halom útjuk volt – mely… Várj csak! Azt hiszem, megvan.

– Csak nyugodtan.

– A Meghagyók kútjai közül mindegyik evolúcióval jött létre, egy olyan vizsgálati folyamat révén, mely akkor kezdődött el, amikor az embereknek még szavuk sem volt rá. Senki nem mondta, hogy: „Jól van, alakítsunk egy bizottságot egy olyan törvénycsomag kidolgozására, amit követünk.” E kultúrák egyike sem volt kitaláció. Ellenben amit a mi törvényhozóink nekünk mutattak, az az volt – kitaláció. Agyszülemény. Nem olyan dolgokat mutattak, melyek nemzedékek ezrei során beváltak, hanem inkább önkényes kijelentéseket tettek az élet egyetlen helyes útjáról. És ez még mindig így megy. A Washingtonban hozott törvényeket nem azért foglalják könyvekbe, mert jók – hanem azért, mert az élet egyetlen helyes útját mutatják meg. Nem lehet abortuszod, kivéve, ha a magzat az életedet veszélyezteti, vagy erőszak útján fogant. Sok ember szeretné, ha így értelmeznék a törvényt. Miért? Mert ez az élet egyetlen helyes útja. Halálra ihatod magad, de ha rajtakapunk, hogy marihuánát szívsz, akkor sittre vágunk, kisöreg, mert az egyetlen helyes út nem az. A legkevésbé sem törődik a világon senki azzal, hogy a törvényeink jók-e. Hogy jók legyenek, az lényegtelen… Megint nem tudom pontosan, mit is akarok mondani.

Izmael morgott.

– Amire célzol, szükségszerűen egy meghatározott dolog. Egy mélyen rejlő gondolatcsoport tudatosul benned éppen, s nem várhatod azt, hogy húsz perc alatt a fenekére érsz.

– Igaz.

– Van azonban egy olyan kérdés, amire szeretnék rátérni, még mielőtt más dolgokba fogunk.

– Hallgatlak.

– Most tehát érted, hogy az Elvevők és a Meghagyók két, egymástól teljesen különböző tudást halmoznak fel.

– Igen. Az Elvevők arról halmoznak fel tudást, hogy mi jó a dolgok számára. A Meghagyók arról halmoznak fel tudást, hogy mi jó az emberek számára.

– De nem minden ember számára. Minden Meghagyó népnek van egy olyan rendszere, amely jó saját maga számára, mert köztük fejlődött ki; hozzáidomult ahhoz a területhez, amelyen éltek, azokhoz az éghajlati viszonyokhoz, amelyek között éltek, ahhoz a biológiai közösséghez, amelyben éltek, és hozzáidomult az ő egyéni, sajátos ízlésükhöz, preferenciáikhoz és világszemléletükhöz.

– Igen.

– És hogy hívják az ilyen tudást?

– Nem tudom, mire gondolsz.

– Mivel rendelkezik az, aki tudja, hogy mi a jó az emberek számára?

– Hát… bölcsességgel?

– Persze. Most akkor tudod, hogy a ti kultúrátokban annak a tudását értékelik, hogy mi a jó a termelés számára. A Meghagyó kultúrákban ugyanilyen módon annak a tudását értékelik, hogy mi jó az emberek számára. És valahányszor az Elvevők kiirtanak egy Meghagyó kultúrát, egy olyan bölcsesség, melyet végső soron az emberiség megszületése óta folyamatosan próbára tettek, végérvényesen eltűnik a világból, ugyanúgy, mint ahogy valahányszor egy élő fajt kiirtanak, egy végső soron az élet megszületése óta próbára tett életforma végérvényesen eltűnik a világból.

– Undorító – mondtam.

– Igen – helyeselt Izmael. – Ez tényleg undorító.

Néhány percnyi fejvakarászás és fülcimpahuzogatás után Izmael hazaküldött éjszakára.

– Fáradt vagyok – magyarázkodott. – És túlságosan fázom ahhoz, hogy gondolkodjak.