1

 

– Ez mi? – kérdeztem másnap, amikor megláttam a székem karfáján levő tárgyat.

– Na mit gondolsz?

– Magnó.

– Pontosan.

– Jó, de miért van itt?

– Hogy rögzítsük az utókor számára egy halálra ítélt kultúra különös népmeséit, melyeket te fogsz nekem elmesélni.

Nevettem és leültem.

– Attól tartok, hogy mind ez ideig még nem találtam egyetlen olyan különös népmesét sem, amit neked elmesélhetnék.

– A javaslatom tehát nem hozott eredményt?

– Nekünk nincs teremtésmítoszunk – mondtam ismét. – Hacsak nem a Teremtés Könyvében levőről beszélsz.

– Ne légy nevetséges. Ha egy nyolcadik osztályban tanító tanár arra kérne, magyarázd meg, hogyan kezdődött ez az egész, felolvasnád az osztálynak a Teremtés Könyve első fejezetét?

– Nem, biztosan nem.

– Akkor mit mondanál nekik?

– Tudnék valamit mondani, de az biztosan nem mítosz lenne.

– Te természetesen nem tartanád mítosznak. Egyik teremtéstörténet sem mítosz a mesélők szemében. Az egyszerűen a történet.

– Rendben, de az a történet, amelyikről én beszélek, határozottan nem mítosz. Bizonyos részei még kérdésesek, azt hiszem, és lehet, hogy későbbi kutatások felülbírálják helyenként. De az bizonyos, hogy nem mítosz.

– Kapcsold be a magnót, és láss hozzá. Akkor majd kiderül.

Szemrehányóan néztem rá.

– Úgy érted, hogy tényleg azt akarod, hogy…

– Úgy van. Azt akarom, hogy mondd el a történetet.

– Nem tudom csak úgy egyszerűen elhadarni. Időre van szükségem.

– Rengeteg időnk van. Kilencven perces a kazetta.

Sóhajtottam, bekapcsoltam a magnót, és megadóan becsuktam a szememet.

 

2

 

– Az egész valamikor nagyon régen, tíz-tizenöt milliárd évvel ezelőtt kezdődött – fogtam hozzá néhány perc múlva. – Nem tudom pontosan, melyik elméletet tartják most éppen elfogadhatóbbnak, a stacionáriust vagy az ősrobbanást, lényeg az, hogy a világegyetem mindkettő esetében hosszú idővel ezelőtt keletkezett.

Ennél a pontnál kinyitottam a szememet, és fürkészően tekintettem Izmaelre.

– Ennyi? Ez a történet? – nézett vissza.

– Nem, csak megakadtam – becsuktam a szememet, és újból nekiláttam. – Azután pedig, nem is tudom – azt hiszem, olyan hat-hét milliárd évvel ezelőtt –, megszületett a mi naprendszerünk… Van egy kép a fejemben valami gyermekkori enciklopédiából, pacák kilövelléséről, vagy pacák összenövéséről… és ezek voltak a bolygók. Az elkövetkező néhány milliárd év folyamán ezek lassan lehűltek és megszilárdultak… Nos, lássuk csak. Az élet az ősóceánjaink vegyi levesében jelent meg, körülbelül – ötmilliárd évvel ezelőtt?

– Három és fél, négy.

– Jó. A baktériumok és a mikroorganizmusok magasabb, összetettebb formákba fejlődtek, és ezek pedig még összetettebb formákba. Az élet fokozatosan kiterjedt a szárazföldre. Nem is tudom… Nyálkák az óceánok szélén… kétéltűek. A kétéltűek a szárazföld belseje felé mozogtak, hüllőkké fejlődtek. A hüllők meg emlősökké. Ez mikor? Egymilliárd évvel ezelőtt volt?

– Körülbelül negyedmilliárd évvel ezelőtt.

– Köszönöm. Akárhogy is, az emlősök… vagyis inkább a parányok kis mélyedésekben – a bokrok alatt, a fákban… Igen, a fákban élő parányokból lettek a főemlősök. Aztán nem is tudom – talán tíz-tizenöt millió évvel ezelőtt – a főemlősök egyik ága lejött a fáról és… – kifulladtam.

– Ez nem vizsga – biztatott Izmael. – Elég, ha nagyjából felvázolod – csak magát a történetet, ahogy az általánosan ismert, ahogy azt a buszsofőrök, a napszámosok és a szenátorok ismerik.

– Jó, jó – mondtam. – Nos, egyik dolog a másikhoz vezetett. Fajok követték egymást, és végül megjelent az ember. Ez mennyi? Hárommillió évvel ezelőtt volt?

– A három egész megbízhatónak tűnik.

– Akkor jó.

– Ennyi?

– Ennyi, nagy vonalakban.

– A teremtés története, ahogy azt a ti kultúrátokban mesélik.

– Úgy van. Jelenlegi tudásunk legjava szerint.

Izmael bólintott, és szólt, hogy kapcsoljam ki a magnót. Aztán hátradőlt egy sóhajjal, mely az üvegen keresztül úgy hangzott, mint egy távoli vulkán, összekulcsolta kezeit a pocakján, és hosszan, kifürkészhetetlenül nézett rám.

– És te, aki értelmes és viszonylag tanult ember vagy, el akarod hitetni velem, hogy ez nem mítosz.

– Mi a mitikus benne?

– Nem azt mondtam, hogy van benne valami mitikus. Azt mondtam, hogy ez mítosz.

– Akkor talán az nem világos, hogy mit értesz te mítosz alatt – nevettem idegesen.

– Semmi olyasmit, amit te nem. Hétköznapi értelemben használom a szót.

– Akkor ez nem mítosz.

– Márpedig ez mítosz. Hallgasd meg!

Izmael utasított, hogy pörgessem az elejére a szalagot, és játsszam vissza.

Miután meghallgattam, a látszat kedvéért elgondolkodva ültem egy-két percig.

– Ez nem mítosz. Leírhatnád egy nyolcadik osztályos környezetismeret-tankönyvben, és nem hinném, hogy lenne olyan tantestület, amelyik belekötne – a kreacionistákat, az isteni teremtés hívőit leszámítva – tettem hozzá aztán.

– Teljes szívemből egyetértek. Mondtam, hogy ez a történet mindenhol ott van a kultúrátokban, nem? A gyerekek sok forrásból szedik össze, többek között a környezetismeret-tankönyvekből.

– Akkor te miről beszélsz? Azt próbálod bemesélni nekem, hogy ez nem egy tényeken alapuló beszámoló?

– Természetesen tele van tényekkel, de azok elrendezése tisztán mitikus.

– Nem tudom, mire gondolsz.

– Nyilván kikapcsoltad az agyadat. Kultúra Anya álomba ringatott.

Keményen néztem rá. – Azt mondod, hogy az evolúció mítosz?

– Nem.

– Azt mondod, hogy az ember nem fejlődött ki?

– Nem.

– Akkor mi az?

Izmael mosolyogva nézett rám, majd vállat vont. Aztán meg felhúzta a szemöldökét.

Bámultam rá, és arra gondoltam: egy gorilla ugrat engem. Ez sem segített.

– Játszd le újra – mondta.

Mikor véget ért, felsóhajtottam: – Rendben van, hallottam egy dolgot, azt a szót, hogy megjelent. Azt mondtam, hogy végül megjelent az ember. Ez az?

– Nem, semmi köze ehhez. Nem egy szón csámcsogok. A szövegkörnyezetből világos volt, hogy a megjelent szó mindössze a kifejlődött szinonimája.

– Akkor mi a fene az?

– Úgy látszik, tényleg nem gondolkodsz. Elmeséltél egy történetet, amit ezerszer hallottál, és most Kultúra Anyára hallgatsz, amint a füledbe mormolja: „Nem, nem, gyermekem, nincs min gondolkodni, nincs miért aggódni, ne izgasd magad, ne hallgass arra a csúnya állatra, ez nem mítosz, semmi sem mítosz, amit én mesélek neked, tehát nincs min gondolkodni, nincs miért aggódni, csakis az én hangomra figyelj, és aludj el, aludj el, aludj el…”

Egy ideig harapdáltam az ajkamat, aztán így szóltam: – Ez nem segít.

– Rendben – mondta. – Akkor elmesélem neked az egyik történetemet, az talán segíteni fog. – Megrágcsált egy leveles vesszőt, becsukta a szemét és nekilátott.

 

3

 

Ez a történet félmilliárd évvel, elképzelhetetlenül hosszú idővel ezelőtt játszódik – kezdte Izmael –, amikor is ez a bolygó mégcsak nem is hasonlított mostani alakjára. A földön egyáltalán nem mozgott semmi, csak a szél és a kavargó por. Egyetlen fűszál sem hullámzott a szélben, egyetlen tücsök sem ciripelt, egyetlen madár sem szárnyalt az égen. Mindezek a dolgok több tízmillió évnyire voltak a jövőben. Még a tengerek is hátborzongatóan nyugodtan és csendesen szunnyadtak, mivel a gerincesek is csak több tízmillió évvel később jelentek meg.

De persze egy antropológus azért volt kéznél. Miféle világ lenne ez antropológus nélkül. Ő azonban nagyon levert és kiábrándult volt, mivel már mindenütt megfordult a bolygón, keresve valakit, akivel elbeszélgethet, mégis a hátizsákjában minden szalag végtelenül üres volt. Hanem egy napon, amikor az óceán partján búslakodott magában, meglátott valamit, ami élőlénynek tűnt a sekély, part menti vízben. Bár nem lehetett különösebben hencegni vele, mindössze egy vizenyős paca volt, mégis az egyetlen értelmes dolog, amit eddigi barangolásai során látott, így hát odagázolt a vízben, ahol felmerülni látta a hullámokból.

Udvariasan üdvözölte a lényt, az viszonozta az üdvözlést, és hamarosan jó barátok lettek. Az antropológus elmagyarázta, amennyire tudta, hogy ő életmódokat meg szokásokat tanulmányoz, és ilyenfajta tájékoztatást kért új barátjától, amit az készségesen a rendelkezésére bocsátott.

– Most pedig – szólt végül az antropológus –, szeretnék szalagra rögzíteni a saját szavaiddal néhányat azok közül a történetek közül, amiket ti egymás közt meséltek.

– Történetek? – csodálkozott el a másik.

– Tudod, mint mondjuk a teremtésmítoszotok, ha van nektek ilyen egyáltalán.

– Mi az a teremtésmítosz? – kérdezte a lény.

– Ó, hát tudod – felelt az antropológus –, az a képzeletszőtte mese, amit a gyermekeiteknek meséltek a világ eredetéről.

Nos, ekkor a lény felháborodottan kihúzta magát – már amennyire egy vizenyős paca erre képes –, és azt válaszolta, hogy az ő népe ilyen képzeletszőtte mesével nem rendelkezik.

– Akkor hát nincs magyarázatotok a teremtésre?

– Hogyne lenne magyarázatunk a teremtésre – csattant fel a másik. – De az határozottan nem mítosz.

– Ó, hát persze, hogy nem – mondta az antropológus, végre visszaemlékezve arra, amit tanult. – Borzasztóan hálás leszek, ha ezt megosztod velem.

– Nagyon jó – nyugodott meg a lény. – De szeretném, ha megértenéd, hogy miként ti is, mi is szigorúan racionális nép vagyunk, akik nem fogadunk el semmit, ami nem megfigyeléseken, logikán és tudományos módszereken alapszik.

– Persze, persze – helyeselt az antropológus.

Így hát a lény végül belekezdett a történetébe. – A világegyetem – mondta – hosszú-hosszú idővel ezelőtt született, talán tíz-tizenöt milliárd évvel ezelőtt. A mi naprendszerünk – ez a csillag, ez a bolygó meg az összes többi – mintegy két-három milliárd évvel ezelőtt jöhetett létre. Hosszú ideig egyáltalán semmi sem élt itt. De akkor, olyan egymilliárd év elteltével megjelent az élet.

– Elnézést – szólt közbe az antropológus. – Azt mondod, hogy megjelent az élet. Hol történt ez a mítoszotok – mármint hogy a tudományos magyarázatotok szerint?

A lényt, úgy tűnt, zavarba ejti a kérdés, és levendulaszínűvé változott.

– Úgy érted, hogy pontosan mely helyen?

– Nem. Úgy értem, hogy a földön történt-e, vagy a tengerben?

– Föld? – kérdezte a másik. – Mi az a föld?

– Ó, hát tudod – mondta a férfi a part felé intve –, a talaj meg a sziklák felülete, ami arra messze kezdődik.

A lény az elképedéstől a levendula mélyebb árnyalatára változott: – El nem tudom képzelni, miről karattyolsz. A talaj meg a sziklák arrafelé egyszerűen annak a hatalmas edénynek a peremei, mely a tengert tartja.

– Ó, igen – helyeselt az antropológus –, értem, mire gondolsz. Tökéletesen. Folytasd.

– Nagyon jó – felelt a másik. – Sok millió évszázadig a világ élete pusztán a vegyi levesben tehetetlenül lebegő mikroorganizmusokból állt. De lassacskán összetettebb formák jelentek meg: egysejtű élőlények, nyálkák, algák, polipok és így tovább.

– Hanem végül – szólt a lény ismét, megváltoztatva színét immár rózsaszínűre a büszkeségtől, ahogy a története tetőpontjához érkezett –, hanem végül megjelent a medúza!

 

4

 

Néhány másodpercre elakadt a szavam. Elöntöttek a zavart düh hullámai. Majd felháborodva kiáltottam fel: – Ez nem tisztességes.

– Mire gondolsz?

– Nem tudom pontosan, mire gondolok. Rámutattál valamire, de nem tudom, mi az.

– Nem tudod?

– Nem én.

– Mire gondolt a medúza, amikor azt mondta: „Hanem végül megjelent a medúza?”

– Arra gondolt… hogy ez az, amihez az egész elvezetett. Ez az, amihez a teremtés tíz-tizenöt milliárd éve elvezetett: a medúza.

– Egyetértek. És a ti teremtésmagyarázatotok miért nem a medúza megjelenésével ér véget?

Azt hiszem, kuncogtam.

– Mert jöttek még mások a medúza után.

– Úgy van. A teremtés nem ért véget a medúzával. Jöttek még a gerincesek, a kétéltűek, a hüllők, az emlősök, na és persze végül az ember. S így a ti teremtésmagyarázatotok úgy ér véget, hogy: „És végül megjelent az ember.”

– Igen.

– Mit akar ez jelenteni?

– Azt jelenti, hogy nem jött már semmi más. Azt jelenti, hogy a teremtés elérkezett egy végponthoz.

– Ez az, amihez az egész elvezetett.

– Igen.

– Persze. Ezt a ti kultúrátokban mindenki tudja. A csúcsot az ember testesíti meg. Az ember a tetőpontja a teremtés egész kozmikus drámájának.

Ismét csak helyeseltem.

– Amikor az ember végül megjelent, a teremtés végponthoz érkezett, mert elérte a célját. Nem maradt semmi más teremtenivaló.

– Úgy tűnik, ez a kimondatlan feltevés.

– Ez bizonyára nem is mindig kimondatlan. A kultúrátok vallásai sokat beszélnek erről. Az ember a teremtés végterméke. Az ember az a lény, akiért minden mást teremtettek: ezt a világot, ezt a naprendszert, ezt a tejútrendszert, magát a világegyetemet.

– Igaz.

– A kultúrátokban mindenki tudja, hogy a világot nem a medúzákért, a lazacokért, nem is a sárkánygyíkokért vagy a gorillákért teremtették, hanem az emberért.

– Úgy van.

Izmael gúnyosan meredt rám.

– És ez nem mitológia.

– Hát… a tények azok tények.

– Bizonyára. A tények azok tények, még ha mitológiába is vannak foglalva. De mi a helyzet a többivel? A teremtés egész kozmikus folyamata véget ért hárommillió évvel ezelőtt, éppen itt, ezen a kis bolygón, az ember megjelenésével?

– Nem.

– Véget ért-e akár csak a teremtés földi folyamata is hárommillió évvel ezelőtt az ember megjelenésével? Az evolúció csikorogva végállomásához érkezett, csak mert megjött az ember?

– Nem, természetesen nem.

– Akkor miért mondtad így?

– Azt hiszem, azért mondtam így, mert így mesélik.

– Így mesélik az Elvevők között. Természetesen nem csak így lehet mesélni.

– Rendben, most már értem. Te hogyan mesélnéd?

Az ablakon kívüli világ felé bólintott.

– Látod-e bárhol a világegyetemben a legcsekélyebb bizonyítékát annak, hogy a teremtés véget ért az ember megszületésévvel? Látod-e bárhol odakinn a legcsekélyebb bizonyítékát annak, hogy az ember volt az a csúcspont, melyre a teremtés a kezdetektől fogva törekedett?

– Nem. Még csak elképzelni sem tudom, hogyan nézne ki egy ilyen bizonyíték.

– Ennek nyilvánvalónak kellene lennie. Ha az asztrofizikusok azt jelentették volna, hogy a világegyetem alapvető teremtő folyamatai végállomáshoz érkeztek ötmilliárd évvel ezelőtt, amikor a mi naprendszerünk megjelent, az legalább valamiféle alátámasztást adna ennek az elképzelésnek.

– Igen, értem mire gondolsz.

– Vagy ha a biológusok és az őslénytan kutatói azt jelenthették volna, hogy a fajokra tagozódási folyamat megállóhoz érkezett hárommillió évvel ezelőtt, az szintén sokatmondó lenne.

Bólintottam.

– De tudod jól, hogy ezek közül a dolgok közül valójában egyik sem történt meg. Messze nem. A világegyetem ugyanúgy működött tovább, ahogy korábban, s ez a bolygó úgyszintén. Az ember megjelenése nem okozott nagyobb kavarodást, mint a medúzáé.

– Tökéletesen igaz.

Izmael a magnó felé intett.

– Szóval mit kezdjünk azzal a történettel, amit te meséltél?

– Mítosz. Bármennyire is hihetetlen, de mítosz – mosolyodtam el bánatosan.

 

5

 

– Tegnap azt mondtam neked, az a történet, amit a kultúrátokban előadnak, a világ értelméről, az isteni szándékról a világban és az ember rendeltetéséről szól.

– Igen.

– És a történet első része szerint mi a világ értelme?

Ezen gondolkoztam egy pillanatig. – Nem teljesen értem, hogyan magyarázza ez a világ értelmét.

– Valahol a történeted közepe táján, a figyelem gyújtópontja a tág világegyetemről erre az egy bolygóra váltott át. Miért?

– Mert ez az egy bolygó rendeltetett arra, hogy az ember szülőhelye legyen.

– Persze. Ahogy te meséled, az ember születése központi esemény – valójában a központi esemény – volt magának a kozmosznak a történetében. Az ember megszületésétől fogva a világegyetem többi része nem érdekes többé, megszűnik részt venni a kibontakozó drámában. Ehhez elég egyedül a Föld; ez az ember szülőhelye és otthona, és ez a Föld értelme. Az Elvevők egyfajta emberi életet tápláló rendszernek tekintik a világot, olyan gépnek, melyet emberi élet előállítására és fenntartására terveztek.

– Igen, ez így van.

– Ahogy a történetet mesélted, természetesen kihagytad az istenek bármiféle említését, mert nem akartad, hogy mitológiával szennyeződjön be. Mivel mitológiai jellege most megállapítást nyert, nem kell többé emiatt aggódnod. Feltéve, hogy van valamiféle isteni érdek a teremtés mögött, mit tudsz mondani az isteni szándékról?

– Hát alapvetően azt, hogy mikor elkezdték, az ember volt a fejükben. Úgy teremtették meg a világegyeteme, hogy a tejútrendszerünk benne lehessen. Úgy teremtették meg a tejútrendszert, hogy a naprendszerünk benne lehessen. Úgy teremtették meg a naprendszerünket, hogy a bolygónk benne lehessen. És úgy teremtették meg a bolygónkat, hogy mi benne lehessünk. Az egészet úgy teremtették meg, hogy az ember lába alatt legyen egy talpalatnyi föld.

– És általánosságban így értelmezik ezt a kultúrátokban – legalábbis azok, akik úgy gondolják, hogy a világegyetem az isteni szándék kinyilatkoztatása.

– Igen.

– Nyilván, mivel az egész világegyetem úgy lett megteremtve, hogy az embert meg lehessen teremteni, az ember az istenek számára hatalmas jelentőséggel bíró teremtmény kell hogy legyen. Ez a része a történetnek azonban nem utal a feléje irányuló szándékukra. Bizonyára van valami különleges sors az istenek fejében a számára, de erre itt nem derül fény.

– Való igaz.

 

6

 

– Minden történet egy alaptételből indul ki, ennek az alaptételnek a kidolgozása. Biztos vagyok benne, hogy ezt tudod, hiszen író vagy.

– Így igaz.

– Rá fogsz ismerni a következőre: Egymással vetekedő családok gyermekei egymásba szeretnek.

– Úgy van. Rómeó és Júlia.

– Annak a történetnek is, melyet az Elvevők adnak elő a világban, van egy alaptétele, amit a történetnek abba a részébe foglaltak bele, amit ma elmeséltél nekem. Ki tudod-e találni, mi ez?

Becsuktam a szemem, és úgy tettem, mintha keményen gondolkodnék, bár valójában tudtam, nincs esélyem.

– Sajnos nem értem.

– Annak a történetnek, amit a Meghagyók adtak elő a világban, teljesen más az alaptétele, és ezt te most még nem vagy képes felfedni. A saját történetetek alaptételét viszont meg kellene tudnod határozni. Ez egy nagyon egyszerű elképzelés és az egész emberi történelemben a legerősebb. Nem szükségszerűen a legelőnyösebb, de bizonyos, hogy a legerősebb. Az egész történelmetek, minden csodájával és katasztrófájával együtt ennek az alaptételnek a kidolgozása.

– El nem tudom képzelni, mire célzol.

– Gondolkodj… Nézd, a világot nem a medúzákért teremtették, ugye?

– Nem.

– Nem a békákért, gyíkokért vagy a nyulakért.

– Nem.

– Hát persze, hogy nem. A világot az emberért teremtették.

– Így van.

– Ezt a kultúrátokban élő emberek mindegyike tudja, nem? Még az ateisták is, akik esküsznek arra, hogy nincs isten, még ők is tudják azt, hogy a világot az emberért teremtették.

– Hogyne.

– Rendben. Ez a ti történetetek alaptétele: A világot az emberért teremtették.

– Ezt nem teljesen értem. Nem látom be, hogy ez miért alaptétel.

– A kultúrátok emberei tették azzá – alaptételnek tekintették. Így szóltak: Mi van akkor, ha a világot értünk teremtették? Gondolkodj el annak a következményeiről, ha ezt tekintitek alaptételnek: ha a világot értetek teremtették, akkor mi van?

– Most már értem végre. Ha a világot értünk, emberekért teremtették, akkor az a miénk, és azt tehetünk vele, amit csak akarunk.

– Pontosan. Ez történt itt az utóbbi tízezer évben – azt tettetek a világgal, amit csak akartatok. És természetesen ti továbbra is ugyanazt szándékoztok tenni vele, amit csak akartok, mert ez az egész átkozott mindenség hozzátok tartozik.

– Igen – helyeseltem, és gondolkodtam egy másodpercig. – az az igazság, hogy ez egészen elképesztő. Arra gondolok, hogy ezt naponta ötvenszer hallani. Az emberek a mi környezetünkről, a mi tengereinkről, a mi naprendszerünkről beszélnek. Sőt, a mi vadvilágunkról is hallottam embereket beszélni.

– És te csak tegnap biztosítottál engem teljes meggyőződéssel arról, hogy nincs semmi a kultúrátokban, ami akárcsak távolról is hasonlítana mitológiára.

– Igen, így volt.

Izmael tovább bámult rám mogorván.

– Nem volt igazam – mondtam beismerően. – Mit akarsz még?

– Megdöbbenést – felelte.

Bólintottam.

– Meg vagyok döbbenve. Csak erősen uralkodom magamon.

– Akkor kellett volna találkoznunk, amikor tizenhét éves voltál.

Vállrándítással jeleztem, hogy bárcsak úgy lett volna.

 

7

 

– Tegnap arról beszélgettünk, hogy a történetetek magyarázatot ad nektek arra, hogy hogyan lettek ilyenek a dolgok.

– Igen, emlékszem.

– Mivel járult hozzá a történetnek ez az első része ehhez a magyarázathoz?

– Úgy érted, hogy… mivel járult ez hozzá annak magyarázatához, hogy hogyan lettek olyanok a dolgok, amilyenek most?

– Úgy van.

– Így kapásból nem látom be, hogyan járul hozzá egyáltalán.

– Gondolkodj! Ilyenek lettek volna-e a dolgok, ha a világot a medúzáért teremtették volna?

– Nem, nem ilyenek.

– Nyilván nem – erősítette meg Izmael. – Ha a világot a medúzáért teremtették volna, a dolgok teljesen másmilyenek lennének.

– Úgy van. De nem a medúzáért teremtették, hanem az emberért.

– És ez részben magyarázza, hogy hogyan lettek ilyenek a dolgok.

– Bizony. Ez egyfajta alattomos módja annak, hogy mindenért az isteneket hibáztatjuk. Ha a medúzáért teremtették volna a világot, akkor ebből az egészből semmi sem történt volna meg.

– Pontosan így van – mondta Izmael. – Kezded megérteni az elgondolást.

 

8

 

– Van most valamiféle elképzelésed arról, hol találhatod meg ennek a történetnek a többi részét – a közepét és a végét?

Ezen gondolkoztam valamennyit. – Megnézem a Nová*-t a tévében, azt hiszem.

– Miért?

– Azt hiszem, hogy ha a Nova a teremtés történetét mutatja be, akkor az a történet lenne a vázlat, amit ma elmeséltem. Most mindössze annyit kell tennem, hogy kitalálom, hogyan csinálnák ők a többit.

– Akkor ez a következő feladatod. Holnap hallani akarom a történet közepét.