Kilenc

Amikor másnap megérkeztem, meglepve tapasztaltam, hogy Izmael immár nem az üveg túloldalán ül, hanem az innensőn, több párnán elterülve, néhány méternyire a székemtől. Most jöttem csak rá, hogy az üvegtábla mennyire fontossá vált kapcsolatunkban: hogy őszinte legyek, ijedt remegést éreztem a gyomromban. Közelsége és hatalmassága nyugtalanított, mégis leültem, anélkül, hogy akárcsak egyetlen másodpercig is haboztam volna, és szokásos bólintásommal üdvözöltem. Viszonozta köszönésemet, de a szemében mintha gyanakvó vizsgálódást vettem volna észre, mintha őt legalább annyira zavarná a közelségem, amennyire engem zavart az övé.

– Mielőtt továbbmegyünk – szólt Izmael néhány pillanat múlva –, tisztázni akarok egy félreértést. – Feltartott egy rajztömböt, rajta egy ábrával.

– Nem különösebben bonyolult rajz. A Meghagyók történetét mutatja – magyarázta.

– Igen, látom.

– Hozzátett valamit, és ismét felemelte.

– Ez a Kr.e. 8000 körül kezdődő elágazás az Elvevők történetének vonalát mutatja.

– Rendben.

– És ez milyen eseményt jelez? – kérdezte, ceruzája hegyét a Kr.e. 8000-rel jelölt ponthoz illesztve.

– Az élelmiszer-termelési forradalmat.

– Ez az esemény egy adott időpontban, vagy egy hosszabb időszakban történt meg?

– Egy időszak alatt, gondolom.

– Akkor ez a pont Kr.e. 8000-nél mit mutat?

– A forradalom kezdetét.

– Hova tegyem azt a pontot, mely megmutatja, mikor ért véget?

– Ah – mondtam ostobán. – Nem igazán tudom. Bizonyára eltartott néhány ezer évig.

– Milyen esemény jelezte a forradalom végét?

– Ezt sem tudom. Nem hinném, hogy bármilyen különösebb esemény jelezte volna.

– Semmi pezsgődurranás?

– Nem tudom.

– Gondolkodj!

– Azt tettem, s ki idő után megszólaltam: Különös, hogy ezt nem tanultuk. Emlékszem, tanultunk az élelmiszer-termelési forradalomról, de erre nem emlékszem.

– Folytasd!

– Nem ért véget. Csak elterjedt. Amióta valamikor tízezer évvel ezelőtt elkezdődött, folyamatosan tért hódított. A tizennyolcadik és a tizenkilencedik század folyamán elterjedt Észak-Amerikában. Új-Zéland, Afrika és Dél-Amerika egyes részein még ma is terjed.

– Persze. Érted hát, hogy az élelmiszer-termelési forradalmatok nem olyan esemény, mint a trójai háború, mely elszigetelve áll a távoli múltban, és nem hat ki közvetlenül a mai életetekre. Azt a munkát, amit azok a kőkorszaki gazdálkodók elkezdtek a Közel-Keleten, egyik nemzedékről a másikra adták át, egészen a jelen pillanatig. Ez a ti hatalmas civilizációtok alapja, pontosan ugyanúgy, ahogy ez volt az alapja a legelső gazdálkodó falunak is.

– Igen, ezt értem.

– Ennek segítenie kellene abban, hogy megértsd, hogy az a történet, amit a gyermekeiteknek a világ értelméről, az isteni szándékról a világban és az ember rendeltetéséről meséltek, miért olyan nagy jelentőségű a kultúrátok emberei számára. Ez annak a forradalomnak a kinyilatkoztatása, amin a kultúrátok alapszik. Ez a tárháza minden forradalmi tanotoknak, s ez a ti forradalmi szellemetek meghatározó kifejezése. Megmagyarázza, hogy miét volt szükség a forradalomra, és miért kell bármilyen elképzelhető áron tovább folytatni.

– Ez figyelemreméltó gondolat.

–Körülbelül kétezer évvel ezelőtt – folytatta Izmael – történt egy kínos esemény a kultúrátokban. Az Elvevők – vagy legalábbis egy nagyon nagy hányaduk – sajátjukként fogadtak el egy olyan történetet, mely jelentőségteljesnek és rejtélyekben bővelkedőnek tűnt a számukra. Egy közel-keleti Elvevő néptől vették át, akik a saját gyermekeiknek mesélték számtalan nemzedéken át – oly hosszú ideig, hogy végül számukra is rejtéllyé vált. Mit gondolsz, miért?

– Hogy miért vált rejtéllyé? Nem, ezt nem tudom.

– Azért, mert azok, akik először mesélték a történetet – az ő egykori őseik – nem Elvevők voltak, hanem Meghagyók.

Egy darabig pislogva ültem ott. Aztán megkértem, hogy mondja el ezt még egyszer.

– Körülbelül kétezer évvel ezelőtt az Elvevők a sajátjukként fogadtak el egy olyan történetet, mely évszázadokkal korábban a Meghagyók között született.

– Na jó, de mi ebben a kínos?

– Az, hogy ez egy olyan történet volt, melyet a Meghagyók között meséltek egykor az Elvevők eredetéről.

– Na és?

– Az Elvevők a sajátjukként fogadtak el egy Meghagyó történetet az eredetükről.

– Ne haragudj, de egyszerűen nem értem.

– Milyen történetet mesélne egy Meghagyó nép az Elvevők megjelenéséről a világban?

– Istenem, fogalmam sincs.

Izmael fontoskodva meresztette rám a szemét.

– Úgy tűnik, elfelejtetted bevenni az agyserkentő tablettáidat ma reggel. Nem érdekes, elmesélem neked az egyik történetemet, akkor majd meg fogod érteni.

Izmael újra elhelyezkedett hatalmas testével a párnákon, én pedig azon kaptam magam, hogy elképzelem: vajon mi az ördögöt gondolna egy idegen, ha most belépne az ajtón?

– Van egy különlegesen fontos dolog, amit ismernetek kell, ha uralkodni akartok a világ felett – szólt Izmael. – Erről biztosan tudsz.

– Őszintén szólva, soha nem gondolkodtam róla.

– Az Elvevők természetesen tudják ezt – legalábbis úgy képzelik – és erre nagyon-nagyon büszkék. Ez mindenek közül a legalapvetőbb ismeret, és elengedhetetlen azok számára, akik a világ felett akarnak uralkodni. Na és mit gondolsz, mit állapítanak meg az Elvevők, amikor a Meghagyók közt járnak?

– Nem tudom, mire gondolsz.

– Azt állapítják meg, hogy a Meghagyók nem rendelkeznek ezzel az ismerettel. Hát nem érdekes?

– Nem is tudom.

– Gondolj bele. Az Elvevők tudnak valamit, ami képessé teszi őket arra, hogy uralkodjanak a világ felett, a Meghagyók pedig nem tudják ezt a valamit. Ezt vették észre a misszionáriusok, bármerre is jártak a Meghagyók közt. Ők maguk is teljesen megdöbbentek, mert az volt a benyomásuk, hogy az az ismeret jóformán magától értetődik.

– Fogalmam sincs, milyen ismeretről beszélsz.

– Pedig feltétlenül szükséges a világ feletti uralkodáshoz.

– Jó, de miféle ismeretről van szó tulajdonképpen?

– Azt majd a történetből fogod megtudni. Most még csak azt vizsgálom, hogy ki tud erről az ismeretről. Azt mondtam neked, hogy az Elvevők tudnak róla, ez érthető, ugye? Az Elvevők a világ urai, nem igaz?

– De igen.

– A Meghagyók viszont nem tudnak róla, ezt érted?

– Azt hiszem.

– Most válaszolj a következő kérdésemre: ki más tudhat erről az ismeretről az Elvevőkön kívül?

– Fogalmam sincs.

– Gondolkodj mitológiai értelemben.

– Jó… Az istenek tudhatnak róla.

– Hát persze. És erről szól az én történetem: hogyan tettek szert az istenek arra az ismeretre, amire a világ feletti uralkodáshoz szükségük volt.

Egy napon – kezdte Izmael – az istenek a megszokott módon tanakodtak a világ igazgatásáról, és egyikük azt mondta: „Van itt egy térség, amelynek rendeltetéséről eltöprengtem egy darabig – tágas, kellemes szavanna. Küldjünk egy nagy csomó sáskát erre a földre! Akkor az élet tüze majd tüneményesen fellángol bennük meg a velük táplálkozó madarakban és gyíkokban, és az nagyon jó lesz.”

A többiek törték a fejüket kis ideig a hallottakon, aztán az egyikük így szólt: „Az persze igaz, hogy ha a sáskákat erre a földre küldjük, akkor az élet tüze lángolni fog bennük meg a velük táplálkozó teremtményekben – viszont az összes többi ott élő teremtmény kárát fogja látni ennek.” A többiek megkérdezték tőle, mit akar ezzel mondani, ő pedig folytatta: „Bizonyos, hogy nagy bűn lenne az összes többi teremtményt megfosztani az élet tüzétől, annak érdekében, hogy a sáskák, madarak és gyíkok egy ideig virágozhassanak. Mert a sáskák le fogják tarolni a földet, minekutána az őzek, a gazellák, a kecskék és a nyulak éhezni fognak, és elpusztulnak. A vadak eltűnésével pedig az oroszlánok, a farkasok meg a rókák is hamarosan elpusztulnak. Nem fognak-e akkor majd átkozni és bűnözőnek nevezni bennünket, amiért a sáskákat, a madarakat meg a gyíkokat pártfogoltuk velük szemben?”

Ezen aztán el kellett gondolkodniuk az isteneknek, mert korábban soha nem vizsgálták a dolgokat ebben a különleges megvilágításban. Hanem végül az egyik így szólt: „Nem értem, miért jelent ez ilyen nagy gondot. Egész egyszerűen nem tesszük meg. Nem tenyésztünk sáskákat, hogy a földre küldjük őket, s akkor a dolgok úgy mennek majd tovább, ahogy azelőtt, és senkinek nem lesz semmi oka arra, hogy átkozzon bennünket.”

Az istenek többsége úgy vélte, hogy ez értelmes javaslat, egyikük azonban más véleményen volt. „Bizonyos, hogy ez ugyanolyan nagy bűn lenne, mint a másik” – mondta –, „Merthogy nem a mi fennhatóságunk alatt élnek-e a sáskák, a madarak és a gyíkok, ugyanúgy, mint a többi teremtmény? Az ő idejük soha nem jön már el, hogy méltóságteljesen virágozhassanak, ahogy mások?”

Miközben az istenek ezen a kérdésen vitáztak, előjött egy róka vadászni, s ők azt javasolták: „Küldjünk a rókának egy fürjet, hogy élhessen tovább.” De alig hangzottak el ezek a szavak, egyikük máris másként vélekedett: „Bizonyos, hogy bűn lenne élni hagyni a rókát a fürj rovására. A fürjnek van egy élete, amit mi adtunk neki, és a mi fennhatóságunk alatt él. Becstelenség lenne a róka állkapcsai közé küldeni.”

Ekkor egy másik isten felkiáltott: „Ezt nézzétek! A fürj üldöz egy szöcskét! Ha nem adjuk oda a fürjet a rókának, akkor a fürj meg fogja enni a szöcskét. Hát nincs a szöcskének egy élete, amit mi adtunk neki, és nem a mi fennhatóságunk alatt él-e ugyanolyan tisztességesen, mint a fürj? Bizonyos, hogy bűn lenne nem adni oda a fürjet a rókának, hogy a szöcske élhessen.”

Nos, képzelheted, az istenek keservesen gyötörték magukat emiatt, nem tudván, mitévők legyenek. S míg ezen veszekedtek, eljött a tavasz, és a hegyekből, a hóolvadásokból lezúduló vizek elkezdték duzzasztani a folyókat, egyikük újabb észrevételt tett: „Bűn lenne hagyni, hogy ezek a vizek elöntsék a földet, mivel számtalan teremtmény elkerülhetetlenül a halálát lelné bennük.” Egy másikuk azonban eltérő véleményen volt: „Bűn lenne nem hagyni, hogy ezek a vizek elöntsék a földet, mivel nélkülük a tavak és a mocsarak ki fognak száradni, és az összes bennük élő teremtmény elpusztul.” Az istenek pedig ismét összezavarodtak.

Végül valamelyikük újnak tetsző gondolattal állt elő. „Az világos, hogy bármit is cselekszünk, az egyeseknek jó lesz, másoknak rossz, így hát ne cselekedjünk az égvilágon semmit! Akkor majd a fennhatóságunk alatt élő teremtmények közül egyik sem nevezhet bűnözőnek bennünket.”

„Képtelenség” – csattant fel egy másik isten. „Ha nem cselekszünk az égvilágon semmit, az is egyeseknek jó lesz, másoknak pedig rossz, nemde? A fennhatóságunk alatt élő teremtmények azt mondják majd: »Nézzétek, szenvedünk, az istenek pedig nem tesznek semmit!«”

S miközben az istenek így civódtak egymással, a sáskák hemzsegtek a szavannán, s a madarak, a gyíkok meg a sáskák dicsérték az isteneket, miközben a vadak meg a ragadozók az isteneket kárhoztatva pusztultak el. És mivel az istenek nem cselekedtek semmit ez ügyben, a fürj élt, a róka pedig éhesen tért a vackára, az isteneket átkozva. S minthogy a fürj élt, megette a szöcskét, a szöcske pedig az isteneket káromolva elpusztult. És mivel az istenek végül úgy határoztak, hogy meggátolják a tavaszi vizek áradását, a tavak és a mocsarak kiszáradtak, a bennük élő több ezer élőlény pedig az isteneket kárhoztatva mind elpusztult.

S mindezen átkokat hallva az istenek felsóhajtottak. „Rettegés uralja a kertet, s mindaz, mi benne él, gyűlöl bennünket, mintha zsarnokok és bűnözők lennénk. Márpedig helyesen teszik ezt, mert cselekedettel vagy tétlenséggel egyik nap jót küldünk a fejükre, a következőn meg rosszat, nem tudva, mit is kellene tennünk. A sáskák által letarolt szavanna átkoktól visszhangzik, mi pedig erre nem tudunk mit válaszolni. A róka és a szöcske átkoz bennünket, mert hagyjuk, hogy a fürj éljen, mi pedig erre nem tudunk mit válaszolni. Bizonyos, hogy az egész világ átkozza a napot, amikor megteremtettük, mert bűnösök vagyunk mi, kik felváltva küldünk jót és rosszat, még amint ezt annak tudatában tesszük is, hogy nem tudjuk, mit is kellene tenni.”

Az istenek már csaknem elsüllyedtek a reménytelenség ingoványában, amikor egyikük felnézett, és így szólt: „Mondjátok csak, nem teremtettünk mi a kertbe egy bizonyos fát, melynek gyümölcse a jó és rossz tudása?”

A többiek helyeseltek: „Úgy ám! Keressük meg ezt a fát, együnk róla, és lássuk, mi ez a tudás.” S mikor az istenek megtalálták a fát, és megízlelték a gyümölcsét, a szemük felnyílt, és azt mondták: „Most valóban rendelkezünk azzal a szükséges tudással, hogy ellássuk a kertet anélkül, hogy bűnözőkké válnánk, és mindazok átkaira rászolgálnánk, akik a fennhatóságunk alatt élnek.”

S ahogy így beszélgettek, előjött egy oroszlán vadászni, az istenek pedig így okoskodtak: „A mai napon az oroszlánnak éheznie kell, az áldozatul kiszemelt őz pedig élhet még egy napot.” Így aztán az oroszlán elszalasztotta a zsákmányt, és amint éhesen ment vissza a barlangjához, elkezdte káromolni az isteneket. Azok viszont így szóltak: „Békülj meg, mert mi tudjuk, hogyan kell uralkodni a világ felett, és a mai napon neked éhezned kell!” Az oroszlán pedig megbékült.

Másnap aztán előjött az oroszlán vadászni, az istenek pedig elküldték neki azt az őzet, aminek előző nap megkegyelmeztek. S amint az őz a nyakán érezte az oroszlán állkapcsait, kárhoztatni kezdte az isteneket. Azok azonban leintették: „Békülj meg, mert mi tudjuk, hogyan kell uralkodni a világ felett, és a mai napon neked el kell pusztulnod, épp úgy, ahogy tegnap élned kellett!” Az őz pedig megbékült.

Ekkor az istenek azt mondták magukban: „A jó és rossz tudása bizonyára hatalmas erejű tudás, mivel képessé tesz bennünket a világ feletti uralkodásra anélkül, hogy bűnözőkké válnánk. Ha tegnap e tudás nélkül küldtük volna el az oroszlánt éhesen, akkor az bizonyosan bűn lett volna. És ha ma e tudás nélkül küldtük volna az őzet az oroszlán állkapcsai közé, akkor az is bizonyosan bűn lett volna. De mindkét dolgot – ezeket a látszólag egymással ellentétes dolgokat – e tudás birtokában tettük, így nem követtünk el semmiféle bűnt.”

Történt aztán, hogy az egyik isten küldetésben volt távol, míg a többiek ettek a tudás fájáról, s mikor visszatért és meghallotta, mit tettek az istenek az oroszlán meg az őz ügyében, így vélekedett: „Amint ezt a két dolgot cselekedtétek, bizonyos, hogy bűnt követtetek el egyik vagy másik esetben, mivel ezek ellentétes dolgok, és bizonyára helyes megtenni az egyiket, míg a másikat helytelen. Ha jó volt az, hogy az oroszlán éhezett az első napon, akkor rossz volt elküldeni neki az őzet a másodikon. Vagy ha jó volt az, hogy elküldtétek neki az őzet a második napon, akkor rossz volt éhesen elküldeni őt az elsőn.”

A többiek bólogattak: „Igen, mi is épp így érveltünk volna, mielőtt ettünk a tudás fájáról.”

„Miféle tudás ez?” – kérdezte az isten, aki most először vette észre a fát.

„Kóstold meg a gyümölcsét” – mondták neki –, „akkor pontosan tudni fogod, miféle tudás.”

Így aztán az isten belekóstolt, s felnyílt a szeme. „Igen, értem” – mondta. – „Ez valóban az istenekhez méltó tudás: annak tudása, hogy ki éljen, és ki pusztuljon el.”

– Van valami kérdésed eddig? – tudakolta rám nézve Izmael.

Összerezzentem.

– Nincs. Ez lenyűgöző.

Így hát folytatta a történetét.

Amikor az istenek látták, hogy Ádám ébredezik, azt mondták magukban: „Íme itt egy teremtmény, amely annyira hasonlít ránk, hogy majdhogynem társaságunkbeli lehetne. Milyen életpályát, milyen rendeltetést adjunk neki?”

Egyikük így szólt: „Nézzétek, milyen szép, adjuk meg neki az örök életet ezen a bolygón. Gyermekkorának napjaiban gondoskodjunk róla úgy, ahogy mindenki másról gondoskodunk a kertben, úgy , hogy megismerje az élet édességét a fennhatóságunk alatt. Serdülőkorban pedig biztosan kezd majd ráébredni, hogy sokkal többre képes, mint más teremtmények, és nyugtalankodni kezd a gondoskodásunk alatt. Odavezetjük-e majd akkor a kertben levő másik fához, az Élet Fájához?”

Azonban egy másik isten így szólt: „Ha Ádámot gyermekként odavezetjük az Élet Fájához, még mielőtt akár csak elkezdené keresni azt magának, az nagy vállalkozástól fosztaná meg, mely által fontos tudásra tehet szert, és bebizonyíthatja magának a bátorságát. Miként megadnánk neki azt a gondoskodást, amire gyermekként szüksége van, adjuk meg neki azt a keresést, amire serdülőként van szüksége. Legyen az Élet Fájának keresése az ő serdülőkori hivatása. Ily módon magának fogja felfedezni, hogyan élhet örökké e bolygón.”

A többiek egyetértettek ezzel a tervvel, de egyikük még felvetette: „Szükséges lenne megjegyezni, könnyen lehet, mindez hosszú és érthetetlen keresés lesz Ádám számára. A fiatalság türelmetlen, és néhány ezer év kutatás után elvesztheti a reményét arra, hogy az élet Fáját megtalálja. Ha ez megtörténne, kísértésbe eshetne, hogy inkább a Jó és Rossz Tudásának Fájáról egyen.”

„Képtelenség” – ellenkeztek a többiek. – „Nagyon jól tudod, hogy ennek a fának a gyümölcse csak az isteneket táplálja. Ádámot csak annyira táplálhatná, mint az ökrök füvei. Szájába veheti és lenyelheti, de hasztalan megy keresztül a testén. Nem képzeled, ugye, hogy valóban szert tehet a mi tudásunkra, ha eszik erről a fáról?”

„Persze, hogy nem” – válaszolt a másik. – „A veszély nem abban rejlik, hogy szert tesz a tudásunkra, sokkal inkább abban, hogy azt képzelheti, szert tett rá. Megízlelve ennek a fának a gyümölcsét, mondhatja magában: »Ettem az isteni tudás fájáról, tehát ugyanolyan jól tudom, mint ők, hogyan kell uralkodni a világ felett. Azt tehetek, amit akarok.«”

„Ez nevetséges” – szóltak néhányan. – „Hogyan lehetne Ádám valaha is olyan őrült, hogy azt képzelje, rendelkezik azzal a tudással, ami bennünket képessé tesz a világ kormányzására, és arra, hogy azt tegyük, amit akarunk. Teremtményeink egyike sem lesz soha a „ki éljen és ki pusztuljon el” tudásának birtokosa. Ez a tudás egyedül a miénk, és még ha egészen a világ elenyészéséig gyarapodna is tudásában Ádám, ez ugyanolyan érthetetlen lenne számára, akárcsak most.”

A másik istent azonban nem hozta zavarba ez az érv.

„Ha Ádám enne a fánkról” – tartott ki –, „nem lehet tudni, mennyire becsaphatná magát. Mivel nincs az igazság birtokában, azt gondolhatná: »Mindaz, amit meg tudok indokolni, jó, és mindaz, amit nem tudok megindokolni, rossz.«”

A többiek gúnyolódtak ezen: „Ez nem a jó és a rossz tudása”

„Persze, hogy nem az” – válaszolt a másik isten. – „De honnan tudná ezt Ádám?”

A többiek vállat vontak: „Gyermekkorában Ádám talán hihette azt, hogy elég bölcs a világ feletti uralkodáshoz, na és aztán? Az ilyen öntelt őrültség magától elmúlna, ahogy éretté válik.”

„Ah” – mondta a másik –, „de ha ez az öntelt őrültség a hatalmába keríti, megéri-e Ádám az érett kort? Abban a hitben, hogy egyenlő velünk, bármire képes lenne. Önteltségében talán körülnéz majd a kertben, és végül is így okoskodik: »Ez az egész el van rontva. Miért osszam én meg az élet tüzét ezekkel a teremtményekkel? Nézzetek ide, az oroszlánok, a farkasok és a rókák viszik el azt a vadat, ami engem illetne meg. Ez rossz. El fogom pusztítani ezeket a teremtményeket, és az jó lesz. És a nyulak, a szöcskék meg a verebek viszik el a földnek azokat a gyümölcseit, amik engem illetnének meg. Ez rossz. El fogom pusztítani ezeket a teremtményeket, és az jó lesz. És nézzetek ide, az istenek határt szabtak a növekedésemnek, épp úgy, ahogy minden más növekedésében is határt szabtak. Ez rossz. Én határtalanul fogok növekedni, mindazon élet tüzét magamba szívva, ami ezen a kerten keresztülhömpölyög, és az jó lesz.« Mondjátok csak – ha így kellene történnie, meddig élne Ádám, mielőtt az egész világot elpusztítja?”

„Ha így kellene történnie” – vélekedtek a többiek –. „Ádám egyetlen nap alatt elpusztítaná a világot, a nap végén pedig elpusztítaná önmagát.”

„Pontosan így van” – értett egyet vele a másik –, „kivéve, ha sikerülne kimenekülnie ebből a világból. Akkor felfalná az egész világegyetemet, ahogy az egész földkerekséget is felfalta. De még így is elkerülhetetlenül úgy végezné, hogy elpusztítja önmagát, ahogy ezt teszi szükségszerűen minden, ami határtalanul növekszik.”

„Ez valóban borzasztó vég lenne Ádám számára” – mondta egy másik isten. – „De nem végezhetné-e ugyanígy anélkül is, hogy a Jó és Rossz Tudásának Fájáról eszik? Nem kísérthetné-e a növekedés utáni sóvárgás arra, hogy az élet tüzét a saját szolgálatába állítsa, még ha nem is áltatja magát azzal, hogy ez jó?”

„Elképzelhető” – helyeseltek a többiek. – „De mi lenne az eredmény? Bűnössé, számkivetetté, az élet kifosztójává és a körülötte élő teremtmények gyilkosává válna. Annak téveszméje nélkül, hogy amit csinál, az jó – ebből kifolyólag bármi áron meg kell tenni –, hamarosan belefáradna a számkivetett létbe. Ennek valóban meg kell történnie, miközben az Élet Fáját keresi. De ha a mi tudásunk fájáról eszik, akkor lerázza a fáradtságot. Azt mondja majd: »Mit számít az, hogy belefáradtam a körülöttem levő minden élet gyilkosaként élni? Ismerem a jót és a rosszat, és az életnek ez a módja jó. Tehát így kell élnem, még ha halálosan bele is fáradtam, még ha el is pusztítom a világot, sőt mi több, magamat is. Az istenek a világban egy mindenki számára betartandó törvényt hoztak, ez viszont rám nem vonatkozhat, mert én egyenlő vagyok velük. Következésképp e törvényen kívül fogok élni, és határtalanul fogok növekedni. Behatároltnak lenni rossz. El fogom lopni az élet tüzét az istenek kezéből ,egy kupacba fogom hordani a saját érdekemben és az jó lesz. Ki fogom csavarni a kertet az istenek kezéből, úgy fogom újra elrendezni, hogy csakis az én növekedésemet szolgálja, és az jó lesz. S mivel ezek a dolgok jók, bármi áron végre kell hajtani őket. Lehet, hogy széttaposom és romba döntöm a kertet. Lehet, hogy az ivadékaim úgy fognak hemzsegni a Földön, mint a sáskák, letarolják azt, amíg bele nem fulladnak a saját szennyükbe, végül már ki nem állhatják egymás látását sem, és megőrülnek. Mégis folytatniuk kell, mert korlátlanul növekedni jó, elfogadni a törvény korlátait pedig rossz. És ha lesznek olyanok, akik azt mondják: ’Tegyük le a bűnös élet terheit, és éljünk ismét az istenek fennhatósága alatt!’ meg fogom ölni őket, mert amit mondanak, az rossz. És ha lesznek olyanok, akik azt mondják: ’Forduljunk el a nyomorúságunktól, és keressük meg azt a másik fát!’ meg fogom ölni őket, mert amit mondanak, az rossz. Mikor pedig az egész kert végül engem szolgál majd, s az összes olyan faj, mely nem az én növekedésemet szolgálja, félre lesz állítva, s az élet minden tüze, ami csak a világban létezik, az én ivadékaimon keresztül áramlik, akkor még mindig tovább kell majd növekednem. Az egyik vidék népének azt fogom mondani: ’Növekedjetek, mert az jó’ – és ők növekedni fognak. A másik vidék népének pedig azt fogom mondani: ’Növekedjetek, mert az jó’ – és ők növekedni fognak. És mikor nem tudnak tovább növekedni, az egyik vidék népe neki fog esni a másik népnek, hogy legyilkolja azt, és még tovább növekedhessen. És ha ivadékaim nyögése mindenütt a világon betölti majd a levegőt, nekik azt fogom mondani: ’Szenvedéseiteket el kell viselnetek, mert a jó ügyért szenvedtek. Nézzétek, milyen nagyok lettünk! A jó és rossz tudásával jól sáfárkodva a világ uraivá tettük magunkat, és az isteneknek nincs hatalma felettünk. Bár nyögésetek betölti a levegőt, nem kellemesebb-e mégis a saját fennhatóságunk alatt élni, mint az isteneké alatt?«”

És amikor az istenek mindezt meghallgatták, megértették, hogy a kert összes fája közül egyedül a Jó és Rossz Tudásának Fája pusztíthatja el Ádámot. Így aztán a következőt adták tudtára: „A kert minden fájáról ehetsz, kivéve a Jó és Rossz Tudásának Fáját, mert azon a napon, mikor arról a fáról eszel, meghalsz.”

Nem tudom, meddig ülhettem ott kábán, míg egyszer csak eszembe jutott, hogy láttam egy Bibliát Izmael páratlan könyvgyűjteményében. Valójában három volt neki. Levettem őket a polcról, majd néhány percnyi tanulmányozás után felnéztem: – Ezek közül egyik sem tartalmaz semmiféle arra vonatkozó magyarázatot, hogy miért kellett volna eltiltani Ádámot ettől a fától.

– Azt vártad talán, hogy lesz bennük valami?

– Hát… igen.

– A feljegyzéseket az Elvevők írják, ez a történet pedig mindig is kifürkészhetetlen rejtély volt számukra. Soha nem tudták kitalálni, miért kellett eltiltani az embert a jó és rossz tudásától. Nem érted, hogy miért?

– Nem.

– Mert az Elvevők számára ez a tudás a létező legeslegjobb tudás – a legelőnyösebb az ember számára, amivel csak rendelkezhet. Márpedig ha ez így van, akkor miért tiltanák őt el ettől az istenek?

– Igaz.

– A jó és rossz tudása alapvetően az a tudás, amit a világ uralkodóinak kell felhasználniuk, mert minden, amit tesznek, egyeseknek jó, másoknak viszont rossz. Az egész uralkodás erről szól, nem igaz?

– De igen.

– Az ember pedig arra született, hogy a világot uralja, így van?

– Igen. Az Elvevők mitológiája szerint.

–Akkor miért hallgatnák el az istenek éppen azt a tudást, amire az embernek rendeltetése betöltéséhez szüksége van? Az Elvevők szempontjából ennek az égvilágon semmi értelme.

– Így igaz.

– A szerencsétlenség akkor következett be, amikor tízezer évvel ezelőtt a kultúrátokban élő emberek így szóltak: „Ugyanolyan bölcsek vagyunk, mint az istenek, és ugyanúgy tudunk uralkodni a világ felett, mint ők.” Amikor az egész Földön a saját kezükbe vették az élet és halál feletti uralmat, végzetük beteljesült.

– Igen, mert valójában korántsem annyira bölcsek, mint az istenek.

– Az istenek évmilliárdokon át uralkodtak a világ felett, és az hibátlanul működött. Mindössze néhány évezredes emberi uralom után a világ a pusztulás küszöbére ért.

– Az Elvevők azonban soha nem fognak lemondani az uralomról.

Izmael vállat vont.

– Akkor el fognak pusztulni. Ahogy az meg van írva. A történet szerzői tudták jól, miről beszélnek.

– Azt mondod, hogy ezt a történetet a Meghagyók szemszögéből írták?

– Úgy van. Ha az Elvevők szemszögéből írták volna, Ádám nem lett volna eltiltva a jó és rossz tudásától, hanem az rá lett volna erőszakolva. Az istenek csak úgy kószáltak volna bíztatva őt: „Gyerünk, Ember, nem érted, hogy semmi sem vagy e tudás nélkül? Ne élősködj tovább a mi jótékonyságunkon, mint egy oroszlán vagy egy kenguru! Tessék, egyél ebből a gyümölcsből, és egy pillanat alatt észre fogod venni, hogy meztelen vagy – olyan meztelen, mint akármelyik oroszlán vagy kenguru: anyaszült meztelen, erőtlen vagy. Gyerünk, egyél ebből a gyümölcsből, és légy velünk egyenlő. Akkor aztán, amilyen szerencsés vagy, elhagyhatod majd ezt a kertet, és nekiállhatsz verejtékes munkából élni, úgy, ahogy az embereknek élniük kell.” És ha olyan emberek szerezték volna, akik a ti kulturális meggyőződéseteket osztják, akkor ezt az eseményt nem Bűnbeesésnek, hanem Felemelkedésnek hívnák – vagy ahogy azt korábban te mondtad, Megszabadulásnak.

– Teljesen igazad van… De nem tudom pontosan, hogyan egyeztethető ez össze az összes többi dologgal…

– Segítek neked annak megértésében, hogy hogyan lettek ilyenek a dolgok.

– Nem értem.

– Egy perccel azelőtt azt mondtad nekem, hogy az Elvevők soha nem fognak lemondani a világ feletti zsarnokságukról, függetlenül attól, hogy mennyire válik súlyossá a helyzet. Hogyan jutottak el odáig, hogy ilyenek legyenek?

Rámeredtem. – Ilyeneknek kell lenniük, mert mindig is hittek abban, hogy amit tesznek, az helyes – ennélfogva bármilyen létező áron meg kell tenni. Mindig is hittek abban, hogy – miként az istenek – ők is tudják, mit helyes tenni, és mit helytelen, és hogy amit ők tesznek, az helyes. Érted, hogyan bizonyították be, amit mondok?

– Így kapásból nem.

– Úgy bizonyították be, hogy a világon mindenkit rákényszerítettek arra, hogy azt tegye, amit ők tesznek, úgy éljen, ahogy ők élnek. Mindenkit rá kellett kényszeríteni, hogy úgy éljen, mint az Elvevők, mert az övék volt az egyetlen helyes út.

– Igen, ezt értem.

– A Meghagyók közül számos nép foglalkozott mezőgazdasággal, de nekik soha nem volt a rögeszméjük az a tévedés, hogy amit tesznek, az helyes, és hogy az egész világon mindenkinek mezőgazdasággal kell foglalkoznia, hogy a bolygó legutolsó négyzetméterét is ennek kell szentelni. Nem mondták azt a körülöttük élő népeknek: „Többé nem élhettek vadászatból meg gyűjtögetésből. Ez helytelen. Ez rossz, és mi megtiltjuk. Vegyétek művelés alá a földeteket, különben megsemmisítünk benneteket!” Ezzel szemben azt mondták: „Vadászó-gyűjtögetők akartok lenni? Mi benne vagyunk. Nagyszerű! Mi mezőgazdászok akarunk lenni. Ti legyetek vadászó-gyűjtögetők, mi meg mezőgazdászok leszünk! Nem teszünk úgy, mintha tudnánk, melyik út a helyes. Csak azt tudjuk, hogy nekünk melyik tetszik jobban.”

– Igen, értem.

– És ha belefáradtak a mezőgazdász létbe, ha úgy találták, hogy nem tetszik nekik az, ahova ez az ő egyéni értelmezésükben viszi őket, képesek voltak feladni. Nem érveltek ellenkezve: „Márpedig ki kell tartanunk e mellett, még akkor is, ha elpusztít bennünket, mert ez az élet helyes útja.” Élt például valaha egy nép, amelyik hatalmas öntözőcsatorna-hálózatot épített ki, hogy a mai délkelet-Arizona sivatagjaiban gazdálkodjon. Háromezer évig tartották karban ezeket a csatornákat, és egy jól fejlett civilizációt virágoztattak fel, de végül egyszer csak azt mondták: „Vesződséges és nem kielégítő így élni, a pokolba hát vele.” Egyszerűen otthagyták az egészet, s olyannyira végérvényesen kitörölték magukat az emlékezetünkből, hogy még azt sem tudjuk, hogyan nevezték magukat. Az egyetlen nevünk rájuk az, amit a pima indiánok adtak nekik: hohokam – azok, akik eltűntek.

– Az elvevőknek azonban ez nem fog ilyen könnyen menni. Pokolian nehéz lesz feladniuk, mert amit ők tesznek, az helyes, és tovább kell csinálniuk, még ha ez a világ és vele együtt az emberiség elpusztítását jelenti is.

– Igen, úgy látszik.

– Feladni azt jelentené, hogy…?

– Feladni azt jelentené, hogy… hogy egész végig tévedésben voltak. Azt jelentené, hogy soha nem tudták, hogyan kell uralkodni a világ felett. Azt jelentené… hogy lemondanak a jóságra formált igényükről.

– Azt jelentené, hogy kiköpik a fa gyümölcsét, és visszaadják a világ feletti uralmat az isteneknek.

– Igen.

Izmael a lábaimnál heverő Bibliák felé biccentett. – Annak a történetnek a szerzői szerint a Tigris és Eufrátesz folyók között élő nép evett az isteni tudás fájáról. Mit gondolsz, honnan vették ezt?

– Hogy érted?

– Honnan az ördögből vehették a történet szerzői azt a gondolatot, hogy a Termékeny Félholdban élő nép evett az isteni tudás fájáról? Gondolod, hogy a saját szemükkel látták? Gondolod, hogy jelen voltak, amikor az élelmiszertermelési forradalmatok megkezdődött?

– Végül is, ez is egy lehetőség.

– Törd a fejed! Ha ott lettek volna, és a saját szemükkel látják, kik lettek volna ők?

– Ó, hát… igen. Ők lettek volna a bűnbe eső nép; az Elvevők.

– Viszont ha ők Elvevők, másként mesélték volna a történetet.

– Az igaz.

– Tehát a történet szerzői nem voltak ott, és nem látták a saját szemükkel mindezt. Honnan tudták akkor, hogy megtörtént? Honnan tudták, hogy az Elvevők bitorolják az istenek szerepét a világban?

– Úristen – morfondíroztam.

– Kik voltak a történet szerzői?

– Hát… a héberek?

Izmael megrázta a fejét. – A héberként ismert népnél ez már egy régi és rejtélyes történet volt. A héberek Elvevőkként léptek a történelembe – és semmit sem akartak jobban, mint hogy olyanok legyenek, akárcsak Elvevő szomszédaik. Valójában ezért marasztalták el őket mindig is a prófétáik.

– Igazad van.

– Tehát, bár megőrizték a történetet, többé már nem értették teljesen. Ahhoz, hogy megtaláljuk azt a népet, amelyik megértette, meg kell találnunk a történet szerzőit. Azok pedig kik voltak?

– Hát… a héberek ősei.

– Na de kik voltak ők?

Izmael morgott. – Nézd, nem tilthatom meg neked, hogy azt állítsd, fogalmad sincs, de ahhoz igenis ragaszkodom, hogy néhány másodpercet gondolkodással tölts, mielőtt ezt mondod.

Hallgattam néhány másodpercig engedelmeskedve az udvariasság követelményeinek, és csak azután szólaltam meg:

– Sajnálom. Az őstörténetről az ismereteim őszintén szólva hiányosak.

– A héberek egykori ősei a szemiták voltak. Ezt tudtad, igaz?

– Igen, azt hiszen. Csak…

– Csak nem gondolkodtál.

– Úgy van.

Izmael nekilódult, s hogy igazán őszinte legyek, zsigereim görcsbe rándultak, amint fél tonnányi tömege a székemet súrolta. Ha nem tudják, hogyan jutnak el a gorillák egyik helyről a másikra a talajon, menjenek el az állatkertbe vagy nézzenek meg egy ismeretterjesztő filmet; nekem nincs rá megfelelő szavam, mely képes lenne ezt lefesteni.

Izmael odadübörgött, pontosabban odacsoszogott, vagyis inkább odacammogott a könyvszekrényhez, s egy történelmi atlasszal tért vissza, amelyet Európa és a Közel-Kelet egy Kr.e. 8500-as térképénél kinyitva átadott. Egy sarló alakú penge kis híján elvágta az Arab-félszigetet a többi résztől. A Kezdetleges Mezőgazdaság szavak világossá tették, hogy a sarló a Termékeny Félholdat keríti el. Néhány apró pont jelezte azokat a helyeket, ahol korai gazdálkodó szerszámokra bukkantak.

– Úgy érzem, ez a térkép hamis benyomást kelt – szólt Izmael –, bár ez nem állt szándékomban. Azt sugallja, hogy az élelmiszer-termelési forradalom egy üres világban zajlott le. Ezért aztán én jobban szeretem a sajátomat. – Kinyitotta a tömbjét, és megmutatta.

– Amint látod, ez az ötszáz évvel későbbi helyzetet ábrázolja. A mezőgazdasági forradalom már javában zajlik. Az a terület, ahol gazdálkodnak, ezekkel a macskakörmökkel van jelölve. – Egy ceruzát használva pálcaként, megmutatta a Tigris és az Eufrátesz közti területet. – Ez itt, természetesen a folyók közötti föld, az Elvevők szülőhelye. Na és ez a sok pont mit gondolsz, mit jelöl?

– Meghagyó népeket?

– Pontosan. Nem úgy rajzolták meg őket, mint egy népsűrűség-kimutatást. Azt sem szándékoztak jelölni, hogy minden rendelkezésre álló földterületen lakott valamilyen Meghagyó nép. Azt szemléltetik, hogy ez messze nem üres világ volt. Érted, mit mutatok neked?

– Hát, azt hiszem. A Bűnbeesés területe a Termékeny Félholdban volt, és nem mezőgazdászokkal volt körülvéve.

– Igen, de azt is hangsúlyozom egyben, hogy ez idő tájt, a ti élelmiszer-termelési forradalmatok kezdetén, ezek a korai Elvevők, a kultúrátok megalapítói, ismeretlenek, elszigeteltek, jelentéktelenek voltak. A történelmi atlasz következő térképe négyezer évvel későbbi helyzetet mutat. Mit várnál, mit látsz rajta?

– Azt várnám, hogy az Elvevők terjeszkedését látom.

Bólintott, jelezve, hogy lapozzak. Itt egy nyomtatott ovális, Kőrézkori kultúrák felirattal, Mezopotámiával a közepén, bekerítette Kis-Ázsia egészét és az észak és kelet felé eső összes területet, a Kaszpi-tengerig és a Perzsa öbölig, Az ovális dél felé az Arab-félsziget bejáratáig nyúlott, ezt keresztben vonalkázott terület jelölte, szemiták felirattal.

– Na most – szólt Izmael –, rendelkezésünkre áll néhány tanú.

– Hogyhogy?

– A szemiták nem voltak a Teremtés Könyve harmadik fejezetében leírt események szemtanúi. – Egy kis oválist rajzolt a Termékeny Félhold közepébe. – Azok az események, melyek összefoglalva Bűnbeesés néven ismertek, itt zajlottak, a szemitáktól több száz mérföldnyire északra, egy egészen más népnél. Látod, ők kik voltak?

– A térkép szerint ők voltak a kaukázusiak.

– De ekkor, Kr.e. 4500-ban a szemiták egy közvetlenül az ablakuk alatt játszódó esemény szemtanúivá váltak: az Elvevők kiterjeszkedésének.

– Igen, értem.

– Négyezer év alatt az a mezőgazdasági forradalom, mely a folyók közti területen kezdődött, Kis-Ázsián keresztül elterjedt nyugat, meg az északi és a keleti hegyek felé. Dél felé pedig mi az, ami úgy tűnik elzárta az útját?

– Úgy látszik, a szemiták.

– Miért? Miért zárták el az utat a szemiták?

– Nem tudom.

– Mik voltak a szemiták? Mezőgazdászok?

– Nem. A térkép alapján világos, hogy nem voltak részei annak, ami az Elvevőknél folyt. Így aztán, gondolom, Meghagyók voltak.

– Meghagyók, igen, de már nem vadászó-gyűjtögetők. Kifejlesztettek egy újabb alkalmazkodási formát, mely a szemita népek számára hagyományos kellett, hogy legyen.

– Aha. Állattenyésztők voltak.

– Hát persze. Pásztorok. – Rámutatott az Elvevők Kőrézkori kultúrája és a Szemiták közötti határra. – Szóval, mi történt itt?

– Nem tudom.

– Izmael a lábaimnál fekvő Bibliák felé biccentett. – Olvasd el Káin és Ábel történetét a Teremtés Könyvében, abból majd megtudod.

Felvettem a legfelsőt, és a negyedik fejezethez lapoztam. Pár perccel később azt motyogtam:

– Uramisten.

Miután mindhárom változatban elolvastam a történetet, felnéztem, és azt mondtam: – A határ mentén az történt, hogy Káin megölte Ábelt. A földművesek a szemita pásztorok vérével öntözték a mezőiket.

– Persze. Az történt ott, ami mindig is történt az Elvevők terjeszkedésének határai mentén: irtották a Meghagyókat, hogy több földet lehessen bevonni a művelésbe. – Izmael felvette a tömbjét, és kinyitotta az erről a korszakról rajzolt saját térképénél.

– Amint látod, a mezőgazdászokat jelölő macskakörmök elözönlötték az egész területet – a szemiták által elfoglalt terület kivételével. Itt, a földműveseket a szemita pásztoroktól elválasztó határnál, Káin és Ábel szembeszáll egymással.

Tanulmányoztam néhány pillanatig a térképet, aztán megráztam a fejemet.

– És a bibliamagyarázók ezt nem értik?

– Azt persze nem mondhatom, hogy egyetlen egy sem értette ezt meg közülük soha. De legtöbben úgy olvasták a történetet, mintha az egy seholsincs országban játszódna, mint Ezópus egyik fabulája. Aligha jutna eszükbe, hogy a szemita háborús propaganda részeként értelmezzék.

– Akkor hát erről van itt szó… na jó. Tudom, hogy ez mindig is rejtély volt abban a tekintetben, hogy miért fogadta el Isten Ábelt és az áldozatát, és miért utasította vissza Káint és az ő áldozatát. Ez megmagyarázza, hogy miért. Ennek a történetnek a segítségével a szemiták azt mesélték a gyermekeiknek, hogy: „Isten a mi oldalunkon van. Minket, pásztorokat szeret, azokat a vérengző északi földműveseket viszont gyűlöli.”

– Így van. Ha ezt olyan történetként értelmezitek, mely a saját kultúrátok ősei között keletkezett, akkor megfoghatatlan. Csak akkor kezd érthetővé válni, ha felismeritek, hogy kultúrátok őseinek ellenségei között keletkezett.

– Igen. – Pislogva üldögéltem néhány pillanatig, aztán ismét megnéztem Izmael térképét. – Ha az északi földművesek kaukázusiak voltak – mondtam –, akkor Káin jele ez. – Saját világos arcbőrömre mutattam.

– Meglehet. Nyilván soha nem fogjuk biztosan megtudni, mire gondoltak valójában a történet szerzői.

– De ez így érthető – tartottam ki. – Káin azért kapta a jelet, hogy a többiek számára figyelmeztetésként szolgáljon: „Hagyjátok békén ezt az embert. Ez egy veszélyes ember, olyan, aki hétszeres bosszúért kiált.” Bizonyára sok ember megtanulta szerte a világban, hogy nem érdemes a fehér arcú emberekkel közösködni.

Izmael vállat vont, meggyőződés vagy talán csak érdeklődés nélkül.

– Vettem arra a fáradságot, hogy az előző térképre több száz pontot berajzoljak, hogy jelezzék a Közép-Keleten akkoriban élt népeket, amikor a ti élelmiszer-termelési forradalmatok elkezdődött. Mit gondolsz, mi történt ezekkel a népekkel a két térképen ábrázolt időpont között?

– Az eddigiek alapján azt mondanám, hogy vagy lerohanták és beolvasztották őket, vagy az Elvevőket utánozva ők is mezőgazdászokká váltak.

Izmael bólintott.

– Kétségtelen, hogy e népek közül szinte mindnek megvolt a saját változata a forradalom történetéről, saját magyarázatuk arra, hogy hogyan váltak ezek a Termékeny Félholdból származó emberek olyanokká, amilyenek akkoriban voltak; de e mesék közül csak egy maradt fenn – az, amit a szemiták meséltek gyermekeiknek Ádám bűnbeeséséről és Ábelnek a testvére, Káin keze által történt lemészárlásáról. Ez fennmaradt, mert az Elvevőknek soha nem sikerült lerohanniuk a szemitákat, a szemiták pedig elutasították, hogy a mezőgazdász életmódot elsajátítsák. Még végső Elvevő leszármazottaik – azok a héberek, akik megőrizték a történetet, bár meg nem értették teljesen – sem tudtak lelkesedni a paraszti életformáért. És így történt meg az, hogy a kereszténység és az Ótestamentum elterjedésével az Elvevők végül egy olyan történetet fogadtak el sajátjukként, amit egykor egy ellenségük mesélt a leleplezésükre.

– Tehát megint elérkeztünk ehhez a kérdéshez: honnan vették a szemiták azt az elgondolást, hogy a Termékeny Félhold népe evett az isteni tudás fájáról?

– Á – kiáltottam. – Azt mondanám, hogy ez egyfajta rekonstrukció volt. Ránéztek azokra az emberekre, akik ellen harcoltak, és azt mondták: „Istenem, hogy váltak ezek ilyenné?”

– És mi volt a válaszuk?

– Nos… „Mi a baja ezeknek az embereknek? Mi a baja északi testvéreinknek? Miért teszik ezt velünk? Úgy tesznek, mintha…” Hadd gondolkodjak ezen egy kicsit.

– Nyugodtan.

– Azt hiszem – szólaltam meg néhány perccel később –, a szemiták a következőképpen láthatták ezt: „Itt valami egészen új dolog folyik. Ezek nem portyázó csapatok. Ezek nem olyan emberek, akik húznak egy vonalat, és a fogaikat csattogtatják felénk, hogy biztosan tudjuk, ők léteznek. Ezek a fickók azt mondják… Északi testvéreink azt mondják, meg kell halnunk. Azt mondják, hogy Ábelt el kell pusztítani. Azt mondják, nem kell nekünk megengedni azt, hogy éljünk. Ez most valami új, és mi nem értjük. Miért nem tudnak ők földművesként élni odafenn, és hagyni minket, hogy hadd éljünk pásztorokként idelenn? Miért kell megölniük minket?”

„Tényleg valami természetfeletti dolognak kellett történnie odafenn, ami gyilkosokká változtatta ezeket az embereket. Mi lehetett az? Várjatok egy másodpercet… Nézzétek, hogyan élnek ezek az emberek! Soha senki nem élt így azelőtt. Nem csak azt mondják, hogy nekünk pusztulnunk kell. Azt mondják, hogy mindennek pusztulnia kell. Nem csak minket ölnek meg, hanem mindent megölnek. Azt mondják: »Na, oroszlánok, ti halottak vagytok. Elegünk van belőletek. Nincs itt semmi keresnivalótok.« Azt mondják… »Senki nem eszik rajtunk kívül. Ez az étel mind a miénk, és az engedélyünk nélkül egy falatot sem ehet belőle senki.« Azt mondják: »Amiről mi azt akarjuk, hogy éljen, az él, amiről mi azt akarjuk, hogy pusztuljon el, az elpusztul.«”

„Ez az! Úgy tesznek, mintha ők maguk lennének az istenek. Úgy tesznek, mintha ettek volna az isteni bölcsesség fájáról, mintha épp olyan bölcsek lennének, mint az istenek, és életet meg halált küldhetnek bárhova, ahova a kedvük tartja. Igen, ez az. Bizonyára ez történt odafenn. Ezek az emberek megtalálták az isteni bölcsesség fáját és loptak a gyümölcséből.”

„Aha! Úgy van! Átkozott egy nép ez! Ez azonnal, ránézésre látszik. Amikor az istenek felismerték, mit tettek, azt mondták: »Na, ti szerencsétlenek, nektek végetek van! Nem gondoskodunk rólatok többé. Megbuktatok. Kiűzünk benneteket a kertből. Mostantól fogva ahelyett, hogy a mi jótékonyságunkból élnétek, facsarhatjátok ki a földből a táplálékotokat, verejtékes munkával.« És így kezdtek ezek az átkozott földművesek vadászni ránk, és így kezdték a vérünkkel öntözni a mezőiket.”

Mikor befejeztem, láttam, hogy Izmael hangtalanul ütögeti össze a kezeit, mintha tapsolna.

Önelégült mosollyal és szerény bólintással válaszoltam neki.

– Az egyik legvilágosabb jele annak, hogy ezt a két történetet nem a ti kultúrátok ősei szerezték, az, hogy a mezőgazdaságot nem kívánatos, szabadon választott lehetőségként ábrázolják, sokkal inkább átokként. A történetek szerzői számára szó szerint elképzelhetetlen volt, hogy bárki jobban szerethet verejtékes munkából élni. Tehát nem azt a kérdést tették fel maguknak: „Miért választották ezek az emberek ezt a fáradságos életvitelt?” Hanem ezt: „Milyen szörnyű gaztettet követtek el, amiért ilyen büntetést érdemelnek? Mit tettek, amiért az istenek megtagadják tőlük azt a kiváltságot, ami másokat közülünk képessé tesz arra, hogy gondtalan életet éljenek?”

– Igen, ez most mát egészen magától értetődő. A mi kultúrtörténetünkben a mezőgazdaság választása a felemelkedés előzménye volt. Ezekben a történetekben a mezőgazdaság az elesettek osztályrésze.

– Van egy kérdésem – néztem rá. – Miért írták le Káint Ádám elsőszülötteként, Ábelt pedig a másodszülöttként?

Izmael biccentett.

– Ennek inkább mitológiai, semmint kronológiai jelentősége van. Úgy értem, hogy ezt a motívumot a népmesékben mindenütt meg fogod találni: ha adott egy apa két fiúval, egy derék, meg egy semmirekellő legénnyel, a semmirekellő majdnem mindig a dédelgetett elsőszülött, míg a derék fiú a másodszülött – azaz a történetben alulmarad.

– Ezt értem, na de miért gondolnának egyáltalán Ádám leszármazottaiként magukra?

– Nem szabad összekeverned a metaforikus gondolkodást a biológiai gondolkodással. A szemiták nem biológiai ősükként gondoltak Ádámra.

– Ezt meg honnan tudod?

Izmael gondolkodott egy pillanatig.

– Tudod, mit jelent az, hogy Ádám, héberül? Nem tudhatjuk, milyen nevet adtak neki a szemiták, de a jelentése feltehetően ugyanez volt.

–Embert jelent.

– Pontosan. Az emberi fajt jelenti. Gondolod, hogy a szemiták úgy hitték, hogy az emberi faj volt a biológiai ősük?

– Nem, természetesen nem.

– Egyetértek. A történetben levő kapcsolatokat metaforikusan kell értelmezni, nem biológiai értelemben. Ők ezt úgy fogták fel, hogy a Bűnbeesés kettéosztotta az emberi fajt – jókra és rosszakra, földművesekre és pásztorokra, melyek közül az előbbi hajlamos arra, hogy az utóbbit meggyilkolja.

– Sajnos, van egy újabb kérdésem.

– Nem kell mentegetőznöd. Ezért vagy itt.

– A kérdésem az, hogy mi a szerepe Évának ebben az egészben?

– Az ő neve mit jelent?

– A feljegyzések alapján Életet.

– Nem Asszonyt?

– Nem, a feljegyzések szerint nem.

– Ezzel a névvel a történet szerzői világossá tették, hogy Ádám megkísértője nem a nemiség, a testi vágy, vagy a feleségimádás volt. Ádámot az Élet kísértette meg.

– Nem értem.

– Gondolj bele: száz férfi meg egy nő nem jelent száz kisbabát, egy férfi meg száz nő viszont igen.

– Na és?

– Arra akarok rámutatni, hogy a népességnövekedés vonatkozásában a férfiaknak és a nőknek jelentős mértékben eltérő a szerepük. Semmiképpen nem egyenlőek ebben a tekintetben.

– Még mindig nem értem.

– Megpróbálom érzékeltetni, hogyan gondolkodik egy olyan nép, amely nem foglalkozik mezőgazdasággal, mely számára a népességszabályozás mindig kritikus pont. A következő a helyzet: Egy ötven férfiből és egy nőből álló pásztorcsoport nincs kitéve a népességrobbanás veszélyének. Egy egyetlen férfiből és ötven nőből álló csoport viszont nagy bajban van. Az emberek emberek, így ez utóbbi ötvenegy tagú pásztorcsoportból igen rövid idő alatt száz tagú csoport lesz.

– Ez igaz. De attól tartok, azt még mindig nem értem, hogyan kapcsolódik ez a Teremtés Könyvében levő történethez.

– Türelem. Térjünk vissza a történet szerzőihez, egy pásztor néphez, melyet a mezőgazdászok északról a sivatagba taszítanak. Miért lökdösődnek északi testvéreik?

–Művelés alá akarták venni a pásztorok földjét.

– Igen, de miért?

– Á, értem. Növelték a tápláléktermelést, hogy egy megnövekedett népességet fenntartsanak.

– Hát persze. Most tovább léphetünk. Láthatod, hogy ezeknek a földműveseknek nincs érzéke a korlátozáshoz, ha terjeszkedésről van szó. Nem szabályozzák a népességüket; ha nincs mindenki számára elegendő táplálék, akkor egész egyszerűen művelés alá vesznek még valamennyi földet.

– Igaz.

– Tehát: kinek mondtak igent ezek az emberek?

– Hmm. Igen, azt hiszem értem. Mintha csak üveg mögött lenne, homályosan, de látszik.

– Gondold át a következőképpen: A szemitáknak, mint a legtöbb nem mezőgazdász népnek, óvatosnak kellett lenniük, nehogy a nemek közötti egyensúly felboruljon. Ha túl sok volt a férfi, az nem fenyegette népességük stabilitását, túl sok nő azonban igen. Érted?

– Igen.

– A szemiták azt vették észre, hogy ezzel szemben északi testvéreiknél ez nem számított. Ha népességük túlzott méreteket öltött, nem nyugtalankodtak, egyszerűen több földet műveltek meg.

– Igen, ezt értem.

– Vagy próbáld meg a következőképpen: Ádám és Éva hárommillió évet töltött a kertben, az istenek jótékonykodásából élve, és csak nagyon szerényen gyarapodtak; a Meghagyó életmódban ennek így kell lennie. Mint a Meghagyóknak mindenütt, nekik sem volt szükségük arra, hogy az isteneknek azt a kiváltságát gyakorolják, amellyel eldöntik, ki éljen és ki pusztuljon el. Amikor azonban Éva megajándékozta Ádámot ezzel a tudással, Ádám így szólt: „Igen, értem; ennek a birtokában nem kell többé az istenek jótékonyságától függnünk. Most, hogy a saját kezünkbe került annak eldöntési joga, hogy ki éljen és ki pusztuljon el, létrehozhatunk egy olyan fajta jótékonyságot, mely kizárólag értünk fog létezni, ez pedig azt jelenti, hogy igent mondhatok az Életre, és korlátlanul növekedhetek.” Azt kellene megértened, hogy igent mondani az Életre és elfogadni a jó és rossz tudását egyazon cselekedet két merőben különböző megjelenési formája, s így mesélik a történetet a Teremtés Könyvében is.

– Igen. Ez ravasz, de értem. Amikor Ádám elfogadta annak a fának a gyümölcsét, engedett a korlátok nélküli élet csábításának – s így azt az embert, aki ezt a gyümölcsöt felajánlotta neki, Életnek hívják.

Izmael bólintott. – Valahányszor egy Elvevő pár arról beszél, milyen csodálatos lenne egy nagy család, újra és újra ezt a Jó és Rossz Tudásának Fája alatti jelenetet játsszák el. Azt mondják egymásnak: „Természetesen jogunkban áll úgy felosztani az életet ezen a bolygón, ahogy az nekünk tetszik. Miért állnánk meg négy gyermeknél vagy hatnál? Lehet tizenöt is, ha úgy tartja kedvünk. Mindössze annyit kell tennünk, hogy beszántunk további néhány száz hektár esőerdőt – és kit érdekel, ha ennek következtében még egy tucat faj eltűnik?”

Volt még valami, ami nem állt össze teljesen, de nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg.

Izmael biztatott, hogy gondolkodjak csak nyugodtan.

Miközben törtem a fejem, megszakította a csendet: – Ne várd azt, hogy az egészet képes leszel a világról jelenleg a rendelkezésünkre álló tudás fogalmaival megoldani. A szemiták ebben az időben teljesen elszigetelten éltek az Arab-félszigeten. Minden irányból körül voltak véve vagy a tenger, vagy Káin népe által. Amennyire ők tudták, északi testvéreik és ők alkották szó szerint az egész emberi fajt, a Föld egyetlen népét. Ők minden bizonnyal így látták a történetet. Valószínűleg nem tudták, hogy csak a világnak abban a kicsiny szögletében evett Ádám az istenek fájáról, nem tudhatták, hogy a Termékeny Félhold csak egy volt azon számos hely közül, ahol a mezőgazdaság megindult, nem tudhatták, hogy léteztek még más népek is az egész világban elszórva, akik úgy éltek, ahogy Ádám a Bűnbeesés előtt.

– Ez igaz – helyeseltem. – Megpróbáltam hozzáilleszteni az összes rendelkezésünkre álló információhoz, ez pedig nyilvánvalóan nem fog sikerülni.

– Azt hiszem, az nyugodtan elmondható, hogy Ádám Bűnbeesésének története a legismertebb történet a világon.

– Legalábbis a nyugati világban – mondtam.

– Ó, ez Keleten is jól ismert, miután a keresztény misszionáriusok a világ minden szegletébe elvitték. Erős vonzerőt gyakorolt az Elvevőkre mindenhol. Mit gondolsz, miért van ez így?

– Talán azért, mert azt igyekszik megmagyarázni, hogy mi romlott el.

– Na és tényleg, mi romlott el? Hogyan értelmezik az emberek a történetet?

– Ádám, az első ember, evett a tiltott fának a gyümölcséből.

– És mit értenek ez alatt?

– Őszintén szólva nem tudom. Soha nem hallottam olyan magyarázatot, aminek akár a legcsekélyebb értelme is lett volna.

– Na és a jó és rossz tudása?

– Ismétlem, soha nem hallottam olyan magyarázatot, aminek akár a legcsekélyebb értelme is lett volna. Azt hiszem, a legtöbb ember úgy érti, hogy az istenek Ádám engedelmességét akarták próbára tenni azzal, hogy megtiltanak neki valamit, az pedig nem sokat számított, hogy mit. A Bűnbeesés pedig lényegében ez volt – egy engedetlen cselekedet.

– Igazán semmi köze a jó és rossz tudásához.

– Semmi. Aztán meg, azt hiszem, vannak olyan emberek, akik azt gondolják, a jó és rossz tudása csak a… nem is tudom pontosan minek a jelképe. Úgy gondolnak a Bűnbeesésre, mint az ártatlanság elvesztésére.

– Az ártatlanság ebben a szövegösszefüggésben feltehetően az áldott tudatlanság szinonímája.

– Igen… Valami ilyesmiről van szó: Az ember ártatlan volt, míg fel nem fedezte a jó és rossz közötti különbséget. Amikor e tudás tekintetében többé már nem volt ártatlan, bűnbe esett teremtmény lett belőle.

– Attól tartok, hogy ez nekem az égvilágon semmit nem mond.

– Az igazat megvallva nekem sem.

– Bárhogy is van, ha más szemszögből olvasod, a történet pontosan megmagyarázza, mi romlott itt el, nem gondolod?

– De igen.

– A kultúrátokban élő emberek azonban soha nem voltak képesek megérteni a magyarázatot, mert mindig azt feltételezték, ugyanolyan emberek öntötték azt szavakba, mint ők – olyanok, akik természetesnek vették, hogy a világot az emberért teremtették, az embert pedig annak meghódítására és uralására; olyan emberek, akik számára a világon a legkellemesebb tudás a jó és rossz tudása, olyanok, akik a föld művelését tekintik az élet egyetlen nemes és emberi módjának. Mivel úgy olvasták a történetet, mintha olyan ember szerezte volna, aki az ő szemszögükből nézi a világot, esélyük sem volt a megértésére.

– Így van.

– Ha viszont valaki másképpen olvassa, akkor a magyarázat tökéletesen érthető: az ember soha nem rendelkezhet azzal a bölcsességgel, amivel az istenek a világ felett uralkodnak, ha pedig megpróbálja kisajátítani ezt, akkor az eredmény nem megvilágosodás, hanem pusztulás lesz.

– Igen – mondtam. – Efelől nincs kétségem – ezt jelenti a történet. Ádám nem a fajunk, hanem a kultúránk őse volt.

– Ezért volt ő mindig olyan nagy jelentőségű személy a számotokra. Még ha magát a történetet nem is értettétek igazán, azonosulhattatok Ádámmal, mint annak főszereplőjével. Kezdettől fogva közületek valónak tekintettétek.