1

 

Aznap éjjel a motelben, elalvás előtt végső formába öntöttem a tervemet. Rossz terv volt, és ezt tudtam, de képtelen voltam jobbat kieszelni. Tetszik-e neki vagy sem (márpedig tudtam, hogy nem fog neki tetszeni), mindenképp ki kellett szabadítanom Izmaelt abból az átkozott karneválból.

Más gyengéje volt a tervnek; az, hogy teljes mértékben tőlem, meg az én csekély forrásaimtól függött. Mindössze egyetlen ütőkártyát szorongattam a kezemben, és ha azt lapjára kellett volna fordítanom, valószínűleg balszerencsét hozott volna, azt hiszem.

Másnap reggel kilenckor egy kisvárosban jártam, körülbelül félúton hazafelé, annak reményében autózgatva, hogy találok valami reggelizőhelyet, amikor a műszerfalon kigyulladt a „túl forró” figyelmeztetés, így hát meg kellett állnom. Felpattintottam a motorháztetőt, és ellenőriztem az olajat: olaj rendben. Megnéztem a víztartályt: száraz. Semmi gond – elővigyázatos utazóként hordok magammal tartalék vizet. visszacsavartam a fedőt a tartályra, ismét elindultam, két perccel később pedig észrevettem, hogy a figyelmeztető lámpa újra kigyullad. Eljutottam egy benzinkútig, ahol az a felirat lógott: „Ügyeletes szerelő”, viszont semmiféle szerelő nem volt ügyeletben. Ennek ellenére a fickó, aki ügyeletben volt, legalább harmincszor annyit tudott az autókról, mint én, és hajlandó volt egy kicsit belepiszkálni.

– Nem működik a hűtőventilátor – mondta körülbelül tizenöt másodperc után. Megmutatta, és elmagyarázta, hogy normális esetben csak akkor kapcsol be, ha a szakaszos városi vezetés felmelegíti a motort.

– Netán kiégett egy biztosíték?

– Meglehet – felelte. De ezt a lehetőséget kizárta egy új kipróbálásával, ami semmivel sem volt jobb a réginél. Szólt, hogy várjak, és elment, majd egy tollhoz hasonló tesztelő szerszámmal tért vissza, amivel megvizsgálta a ventilátort és az elektromos rendszert összekötő dugaszt. – A ventilátorhoz van delej – mondta –, szóval úgy látszik, a ventilátor maga van meglőve.

– Hol szerezhetnék újat?

– Itt a városban sehol. Szombaton legalábbis nem.

Megkérdeztem tőle, hazaérek-e vele ilyen állapotban.

– Azt hiszem – válaszolta. – Ha nem kell sokat vezetnie városban. Vagy ha megáll, és hagyja lehűlni, ahányszor csak kezd túlmelegedni.

Visszaértem, elvittem az autót egy kereskedés szervizgarázsába, még jóval dél előtt, és otthagytam, bár biztosítottak afelől, hogy hétfő reggelig az égvilágon semmi sem történik vele. Egyetlenegy utat kellett még lebonyolítanom, ez pedig az egyik kedves kis pénzesmasina meglátogatása volt, ahol hozzájutottam minden készpénzforrásomhoz – csekkszámla, takarékbetét, hitelkártyák. Mikor beléptem a lakásomba kétezer-négyszáz dollár volt nálam – ezt leszámítva koldusszegény voltam.

Nem állt szándékomban előre gondolkodni a problémákról, mert azok túlságosan is bonyolultak voltak. Hogyan lehet kiszedni egy féltonnás gorillát egy olyan ketrecből, amiből ő nem szeretne kiköltözni? Hogyan lehet betenni egy féltonnás gorillát egy olyan autó hátsó ülésére, amiben ő nem akar utazni? Működik-e egyáltalán egy autó egy féltonnás gorillával a hátsó ülésén?

Ahogy ebből is látszik, én „egyszerre egy lépést” típusú fickó vagyok. Rögtönzök. Így vagy úgy, biztonságba helyezném Izmaelt az autóm hátsó ülésén, aztán kitalálnám, hogy mi a következő teendő. Feltehetőleg visszahoznám a lakásomba – aztán meg újra kitalálnám, mi a következő lépés. Tapasztalataim szerint az ember soha nem tudja igazán, hogyan fog kezelni egy problémát, amíg nem szembesül vele valójában.

 

 

2

 

Hétfőn reggel kilenckor felhívtak, hogy beszámoljanak az autó állapotáról. A ventilátor azért szállt el, mert túlságosan igénybe lett véve; azért lett túlságosan igénybe véve, mert az egész megátalkodott hűtőrendszer elromlott. Sok munkát kellett végezni rajta, körülbelül hatszáz dollár értékben. Felnyögtem, és azt mondtam, folytassák csak. Megígérték, hogy két óra körül kész lesz, majd felhívnak. Azt feleltem, hogy ne hívjanak, majd elmegyek én az autóért, ha tudok; a helyzet az volt, hogy addigra már lemondtam róla. A javítást nem tudtam megfizetni, az az átkozott tragacs pedig amúgy sem lenne képes Izmael elszállítására.

Béreltem egy furgont.

Önök kétségtelenül azon fognak majd töprengeni, mi a fenéért nem tettem ezt rögtön a legelején. Pedig egyszerű: nem jutott eszembe. Korlátolt vagyok. Van egy bizonyos módja annak, ahogy hozzálátok egy-egy dolog elintézéséhez, és ez nem terjed ki bérelt furgonokon tett utakra.

Két órával később lefékeztem a karnevál területénél, és csak ennyit mondtam: –  A francba!

A karnevál tovább utazott.

Valami – talán az előérzetem – arra ösztökélt, hogy szálljak ki és szaglásszak körbe. A hely túlontúl kicsinek tűnt ahhoz, hogy tizenkilenc kocsi, huszonnégy mutatványosbódé és egy vurstli elférjen rajta. Azon töprengtem, vajon meg tudom-e találni Izmael ketrecének helyét anélkül, hogy bármiféle jel útbaigazítana. A lábam magától vitt arra, a többit pedig elvégezték a szemeim, mivel volt látható nyom: a takarókat, amiket neki vettem, ott hagyták, és egy rendetlen halomba szórták sok minden mással együtt, amikre ráismertem: néhány könyv, egy rajztömb, melyen még láthatóak voltak azok a térképek és ábrák, amiket Káin és Ábel, a Meghagyók és az Elvevők történeteinek szemléltetéséhez készített; na meg a plakát az irodájából, immár feltekerve és egy gumiszalaggal átkötve.

Éppen zavarodottan turkáltam és válogattam a halomban, amikor megjelent idős pénzbeszedőm. Vigyorgott, és felmutatott egy nagy, fekete, műanyag szatyrot, hogy lássam, mit csinál erre: eltakarítja egy részét annak a több száz fontnyi szemétnek, amit itt hagytak. Aztán amikor meglátta a halmot a lábamnál, felnézett rám, és így szólt: – Tüdőgyulladás volt.

– Micsoda?

– Tüdőgyulladás vitte el – a maga barátját, azt a gorillát.

Csak álltam ott, pislogtam rá, és képtelen voltam felfogni szavai értelmét.

– Szombat este jött ki az állatorvos, és telelőtte valami szerrel, de már túl késő volt. Ma reggel hét-nyolc körül múlt ki, ha jól tudom.

– Azt akarja mondani, hogy... elpusztult?

– Bizony, hogy elpusztult, barátocskám.

Én meg, az önző fejemmel, csak annyit vettem észre, hogy egy kissé sápadtnak tűnik.

Körbetekintettem a tágas, szürke térségen, ahol a szél itt-ott papírszemét csomóit kapta fel, néha pedig bukfencezve elsodorta őket, és eggyé váltam vele – üres, haszontalan, porba fojtott, kies pusztaság.

Öreg haverom várt, egyszerűen csak látni akarta, mit mond vagy tesz most egy magamfajta majombarát.

– Mi lett vele?

– Hogy?

– Mi lett a tetemével?

– Vagy úgy. Kihívták a megyét, gondolom. Kivitték oda, ahol a balesetben elhunytakat hamvasztják el. Tudja, hogy van az.

– Na ja. Kösz.

– Semmiség.

– Nem gond, ha elviszem ezt a cuccot?

A pillantásából láthattam, hogy az emberi elmebaj vonatkozásában új információval leptem meg, de mindössze annyit mondott: „Á, dehogy, vigye csak! Különben úgyis a szemétbe kerül.”

A takarókat persze ott hagytam a földön, de a többi holmi könnyen elfért a hónom alatt.

 

 

3

 

Mit lehetett tenni? Lehajtott fővel állni egy percig a megye kemencéje előtt, ahol a balesetben elhunytakat hamvasztják el? Másvalaki nem így intézte volna, valószínűleg jobban, nagyobb szívet, érzékenyebb lelket mutatva. Én a magam részéről hazahajtottam.

Hazahajtottam, leadtam a furgont, elmentem a kocsimért, és visszamentem a lakásomba. Új, szokatlan módon volt üres.

Előttem a telefon, egy kisasztalon, összekötve engem az élet és a tevékenység egész világával, de ugyan kit hívhattam volna?

Különös módon eszembe jutott valaki, kikerestem a számát, és tárcsáztam. Három kicsengés után mély, erős hang szólt bele:

– Mrs. Sokolow rezidenciája.

– Mr. Partridge?

– Igen, itt Mr. Partridge.

Belefogtam: – Az az alak vagyok, aki néhány héttel ezelőtt meglátogatta önöket, és Rachel Sokolowot próbálta felkutatni.

Partridge várt.

– Izmael halott.

Rövid szünet után: – Szomorúan hallom.

– Megmenthettük volna.

Partridge a vonal túlsó végén gondolkodott egy darabig. – Biztos abban, hogy hagyta volna?

Nem voltam benne biztos, mást nem is mondhattam.

 

 

4

 

Csak amikor elvittem Izmael plakátját a képkeretező műhelybe, fedeztem fel, hogy mindkét oldalán van üzenet. Úgy kereteztettem be, hogy mindkettőt lehessen látni. Egyik oldalán az üzenet áll, amit Izmael kirakott a tanyája falára:

 

HA AZ EMBER

ELTŰNIK,

MARAD-E REMÉNYE

A GORILLÁNAK?

 

A másik oldalán így szól az üzenet:

 

HA A GORILLA

ELTŰNIK,

MARAD-E REMÉNYE

AZ EMBERNEK?