Tizenkettő

Három óra tájban az eső visszavonulót fújt, a karnevál pedig ásított egyet, kinyújtózott, és újból munkához látott, hogy elválassza a bugrisokat a pénzüktől. Elfoglaltság híján megint csellengtem egy darabig, hagytam, hogy engem is megszabadítsanak néhány dollártól, majd elhatároztam, hogy kinyomozom Izmael tulajdonosát. Kiderült, hogy ez egy szigorú szemű, Art Owens nevű fekete, aki olyan százhetven centi magasra nőtt, és több időt töltött súlyok emelgetésével, mint én az írógép mellett. Közöltem vele, a gorillája megvásárlása felől szeretnék érdeklődni.

– Igazán? – dörmögte, nem megvetően, nem is meghatottan, nem is érdeklődve, még csak fontosságot sem tulajdonítva a dolognak, csak olyan semmitmondóan.

Biztosítottam szándékom komolyságáról, és árajánlatot kértem tőle.

– Mondjuk háromezer.

– Annyira azért nem érdekel.

– Hát mennyire érdekli? – Csak kíváncsiságból kérdezte, őt sem érdekelte igazán ez az egész.

– Inkább olyan ezerre gondoltam.

Gúnyosan elmosolyodott – épp csak kicsit, majdhogynem udvariasan. Valami oknál fogva tetszett nekem ez a fickó. Az a típus volt, akinek van egy jogi diplomája a Harvardról valahol a fiók mélyén, mert soha nem tudott semmi olyasmit kezdeni vele, ami izgatta volna.

Megpróbáltam máshogy belopni magam a szívébe.

– Tudja, ez egy nagyon-nagyon öreg állat. Még Johnsonék hozták át a harmincas években.

Ez felkeltette a figyelmét. Érdekelte, hogyan sikerült erre az információtöredékre bukkannom.

– Ismerem az állatot – válaszoltam röviden, mintha akár több ezer hozzá hasonlót is ismerhetnék.

– Kétezer-ötér’ viheti – engedett egy kicsit.

– A gond az, hogy nincs kétezer-ötszáz dollárom.

– Tudja, szereztem már egy festőt Új-Mexikóban, aki egy táblán dolgozik nekem – mondta. – Kétszázat fizettem neki előre.

– Aha. Ezerötöt valószínűleg elő tudnék teremteni.

– Nem látok módot arra, hogy kétezer-kettő alá menjek, az a nagy helyzet.

A nagy helyzet az volt, hogy ha ott helyben a kezemben lett volna, kitörő örömmel elfogadott volna kétezret. Talán még ezernyolcat is.

– Majd gondolkodom rajta – búcsúztam el tőle.

Péntek este volt, így aztán a látogatók csak tizenegy után kezdtek hazaszállingózni, az én túlkoros barátom pedig éjfélig nem került elő, hogy beszedje a húsz dollárját. Izmael ülve aludt, még mindig takaróiba bugyolálva, én pedig a legcsekélyebb lelkiismeretfurdalás nélkül felébresztettem; szerettem volna, ha újra felméri a független élet bájait.

Ásított, kettőt tüsszentett, eltávolított egy csomó váladékot a torkából, és vaksi, rosszindulatú, merev nézéssel vizslatott engem.

– Gyere vissza holnap – mondta, egy szellemi krákogással egyenértékűen.

– Holnap szombat – reménytelen.

Ennek ugyan nem örült, de tudta, hogy igazam van. Sikerült levetnie magáról annyit, amennyi elkerülhetetlen volt, nehézkesen átcsoportosította önmagát, a ketrecét meg a takaróit. Aztán megállapodott, és undorral nézett rám.

– Hol hagytuk el?

– Két új meghatározásnál: az Elvevők azok, akik ismernek jót és rosszat, a Meghagyók pedig azok, akik az istenek kezei közt élnek.

Felmordult.

– Mi történik azokkal az emberekkel, akik az istenek kezei közt élnek?

– Ezt hogy érted?

– Úgy értem, hogy azokkal az emberekkel, akik az istenek kezei közt élnek, mi olyan történik, ami nem történik meg azokkal, akik életüket a jó és rossz ismeretére építik?

– No lássuk csak – kezdtem bele. – Nem hiszem, hogy erre célzol, de ez jut most eszembe. Azok az emberek, akik az istenek kezei közt élnek, nem lesznek önkényesen a világ uralkodói, és nem kényszerítenek mindenkit arra, hogy úgy éljen, ahogy ők; azok viszont, akik ismernek jót és rosszat, ezt teszik.

– Visszájára fordítottad a kérdésemet, hátulról előre –mondta Izmael. – Azt kérdeztem, hogy mi olyan történik az istenek kezei közt élő emberekkel, ami nem történik meg azokkal, akik ismernek jót és rosszat, te pedig épp az ellenkezőjét mondtad meg nekem: azt, hogy mi olyan nem történik az istenek kezei közt élőkkel, ami megtörténik azokkal, akik ismernek jót és rosszat.

– Úgy érted, hogy valami határozott dolgot keresel, ami azokkal történik, akik az istenek kezei közt élnek.

– Így van.

– Nos, ők valóban igyekeznek hagyni a körülöttük levő embereket úgy élni, ahogy azok akarnak.

– Olyan dolgot mondasz, amit tesznek, nem olyat, ami megtörténik velük. Próbálom ráirányítani a figyelmedet ennek az életstílusnak a hatásaira.

– Sajnálom. Attól tartok, egyszerűen nem értem, mit akarsz ebből kisütni.

– Érted te, csak nem vagy hozzászokva, hogy ilyen meghatározásokban gondolkodj róla.

– Meglehet.

– Emlékszel arra a kérdésre, amire válaszolni akartunk, mikor ma délután megkérdeztél: hogyan vált emberré az ember? Még mindig erre a kérdésre keressük a választ.

Nyíltan és határozottan felnyögtem.

– Miért nyögsz? – kérdezte Izmael.

– Azért, mert az ennyire általános kérdések megfélemlítenek. Hogyan vált emberré az ember? Nem tudom. Egyszerűen megtette. Úgy tette meg, ahogy a madarak madarakká, meg ahogy a lovak lovakká váltak.

– Pontosan úgy.

– Ne tedd ezt velem! – fogtam könyörgőre.

– Nyilvánvaló, hogy nem érted, amit épp az imént mondtál.

– Valószínűleg nem.

– Megpróbálom letisztázni neked. Mik voltatok, mielőtt Homók lettetek?

– Australopithecusok.

– Jó. És hogyan lett Homo az Australopithecusból?

Várakozott.

– Na de kérlek. Azért vagy itt, hogy gondolkodj.

– Bocsánat.

– Úgy lett-e Homo az Australopithecusból, hogy azt mondta: „Ugyanúgy ismerjük a jót és a rosszat, ahogy az istenek, tehát nincs szükség arra, hogy az ő kezeik közt éljünk, ahogy azt a nyulak meg a gyíkok teszik. Mostantól fogva mi döntjük el, hogy ki éljen és ki pusztuljon el ezen a bolygón, nem az istenek”?

– Nem.

– Elképzelhető-e, hogy azáltal vált emberré, hogy ezt mondta?

– Nem.

– Miért nem.

– Mert többé nem lett volna azoknak a körülményeknek a hatása alatt, melyek közt a forradalom végbemegy.

– Pontosan így van. Most már válaszolni tudsz arra a kérdésre, hogy: mi történik azokkal az emberekkel – azokkal az élőlényekkel általában – akik az istenek kezei közt élnek?

– Igen, értem. Fejlődnek.

– Most pedig válaszolni tudsz arra a kérdésre, amit ma reggel tettem fel: hogyan vált emberé az ember?

– Az ember azáltal vált emberré, hogy az istenek kezei közt élt.

– Hát persze. Azáltal, hogy úgy élt, ahogy az afrikai busmanok élnek.

– Úgy van.

– Azáltal, hogy úgy élt, ahogy a brazíliai kreen-akronék élnek.

– Megint csak, úgy van.

– Nem úgy élt, ahogy a chicagóiak élnek?

– Nem.

– Vagy a londoniak?

– Nem.

– Most akkor tudod, mi történik azokkal az emberekkel, akik az istenek kezei közt élnek.

– Igen. Fejlődnek.

– Miért fejlődnek?

– Mert abban a helyzetben vannak, hogy fejlődjenek. Mert így mehet végbe a fejlődés. Az előember azért fejlődött korai emberré, mert kiállt versenyezni az összes többivel. Az előember azért fejlődött korai emberré, mert nem vonta ki magát a versenyből, mert még olyan helyen volt, ahol természetes kiválasztódás folyik.

– Úgy érted, hogy még az általános életközösség része volt?

– Úgy van.

– És ezért történt az egész – ezért lett az Australopithecusból Homo habilis, ezért lett a Homo habilisből Homo erectus, a Homo erectusból Homo sapiens és ezért lett a Homo sapiensből Homo sapiens sapiens.

– Igen.

– És aztán mi történt?

– És aztán az Elvevők fehördültek: „Elegünk van abból, hogy az istenek kezei közt élünk! Nem kérünk többet a természetes kiválasztódásból, köszi szépen!”

– Ennyi volt.

– Emlékszel, azt mondtam, hogy előadni egy történetet annyit tesz, mint úgy élni, hogy valóra váltjuk azt.

– Igen.

– Az Elvevők története szerint a teremtés az emberrel véget ért.

– Igen. Na és?

– Hogyan élne úgy az ember, hogy ezt valóra váltsa? Hogyan élne úgy, hogy a teremtés véget érjen az emberrel?

–Á, most már értem. Úgy élne, ahogy az Elvevők élnek. Kifejezetten olyan módon élünk, ami véget fog vetni a teremtésnek. Ha így folytatjuk tovább, az embernek nem lesz utódja, de a csimpánzoknak, az orangutánoknak, a gorilláknak sem – egyetlen élőlénynek sem lesz utódja. Az egész véget ér velünk. Annak érdekében, hogy a történetünket valóra váltsák, az Elvevőknek véget kell vetniük magának a teremtésnek – és ezt átkozottul jól csinálják.

– Amikor elkezdtük, és én próbáltam segíteni neked, hogy megtaláld az Elvevő történet alaptételét, azt mondtam, hogy a Meghagyó történet alaptétele ettől teljesen különbözik.

– Igen.

– Talán most már kész vagy arra, hogy megfogalmazd ezt a másik alaptételt.

– Nem is tudom. Pillanatnyilag még az Elvevők alaptételére sem igazán tudok visszaemlékezni.

– Eszedbe fog jutni. Minden történet egy alaptétel kidolgozása.

– Lássuk csak! Az Elvevők történetének alaptétele: a világ az emberé. – Gondolkodtam néhány pillanatig, aztán hangosan felnevettem. – Ez már túlságosan is világos. A Meghagyók történetének alaptétele pedig: az ember a világé.

–Ez mit jelent?

– Azt jelenti… – kiköhécseltem a nevetésből. – Ez már aztán tényleg túl sok.

– Folytasd!

– Azt jelenti, hogy egészen a kezdetektől fogva minden, ami valaha is létezett, a világhoz tartozott – és így lettek ilyenek a dolgok. Azok az egysejtű élőlények, amelyek az ősóceánokban úszkáltak, a világhoz tartoztak, és mivel ez így volt, létrejött mindaz, ami őket követte. Azok a bojtosúszójú halak a földrészek partjai mentén a világhoz tartoztak, és mivel ez így volt, végül létrejöttek a kétéltűek. És mivel a kétéltűek a világhoz tartoztak, létrejöttek a hüllők. És mivel a hüllők a világhoz tartoztak, létrejöttek az emlősök. És mivel az emlősök a világhoz tartoztak, létrejöttek a főemlősök. És mivel a főemlősök a világhoz tartoztak, létrejött az Australopithecus. És mivel az Australopithecus a világhoz tartozott, létrejött az ember. És hárommillió évig az ember a világhoz tartozott – és mivel a világhoz tartozott, növekedett, fejlődött, s egyre okosabbá és ügyesebbé vált, míg egy napon olyan okos és ügyes nem lett, hogy immár Homo sapiens sapiensnek kellett neveznünk, ami azt jelenti, hogy azonos volt velünk.

– És így éltek a Meghagyók hárommillió évig – mintha ők is a világhoz tartoznának.

–Úgy van. És így jöttünk létre mi.

Izmael így szólt: – Tudjuk, mi történik, ha az Elvevők alaptételét vesszük, miszerint a világ az emberé.

– Igen, az szerencsétlenséget szül.

– És mi történik akkor, ha a Meghagyók alaptételét vesszük, miszerint az ember a világé?

– Akkor a teremtés örökké folyik tovább.

– Ez hogy hangzik?

– Én erre szavazok.

– Valami eszembe ötlött – fordultam töprengve Izmaelhez.

– Igen?

– Eszembe jutott, hogy az a történet, amit az előbb elmeséltem, valójában ugyanaz a történet, amit a Meghagyók adtak elő hárommillió évig. Az Elvevők története: „Az istenek az emberért teremtették a világot, de elrontották a munkát, tehát nekünk kellett a dolgokat kézbe vennünk.” A Meghagyók története pedig: „Az istenek a világért teremtették az embert, ugyanúgy, ahogy a világért teremtették a lazacokat, a verebeket és a nyulakat; ez úgy tűnik, egész jól működött eddig, így hát nekünk nincs miért izgulunk, és ráhagyhatjuk az istenekre a világ igazgatását.”

– Úgy van. Lehet ezt máshogy is mesélni, miként az Elvevők történetét is lehet máshogy mesélni, de ha így meséled, az éppoly jó, mintha bárhogy máshogy mesélnéd.

Egy darabig ültem csak.

– Gondolkodom… a világ értelméről, az isteni szándékról a világban, és az ember rendeltetéséről. A történet szerint.

– Lássuk.

– A világ értelme… azt hiszem, ez a Teremtés Könyve harmadik fejezetében volt megírva helyesen. A világ egy kert – az istenek kertje. Én ezt mondom, még ha személy szerint nagyon is kétlem, hogy az isteneknek bármi köze lenne ehhez. Egyszerűen üdvös és serkentő módnak tartom arra, hogy erről a dologról gondolkodjak.

– Értem.

– Van két fa a kertben, egy az isteneknek, egy meg nekünk. Az övék a Jó és Rossz Tudásának Fája, a miénk pedig az Élet Fája. De csak akkor találhatjuk meg az Élet Fáját, ha a kertben maradunk – és csak akkor maradhatunk a kertben, ha nem nyúlunk az istenek fájához.

Izmael bátorítóan bólintott felém.

– Az isteni szándék… mintha lenne egyfajta célzatosság az evolúcióban, nem gondolod? Ha azokkal az őstengerekben élő végtelenül egyszerű parányokkal kezdjük, és lépésről lépésre felfelé haladunk mindaddig, amit most itt látunk – és még ezen is túl –, akkor észre kell vennünk egyfajta törekvést a… az összetettség irányába. Meg az öntudatosság és az intelligencia irányába. Te nem így gondolod?

– De igen.

– Mintha ezen a bolygón mindenféle élőlény a határán lenne annak, hogy elérje ezt az öntudatosságot és az intelligenciát. Szóval, nem csak az emberek kellenek az isteneknek. Soha nem állt szándékukban, hogy mi egyedül játsszunk ezen a színpadon. Az isteni szándék szemmel láthatólag az, hogy ez a bolygó öntudatos és intelligens élőlényekkel benépesített kert legyen.

– Ez látszólag így van. Ha pedig így van, akkor az ember rendeltetése egyszerűnek tűnhet.

– Igen. Félelmetes módon az valóban egyszerű – mert az ember az első mindezek között. Ő az úttörő, a felderítő. Rendeltetése nem más, mint elsőként tanulni meg, hogy az olyan élőlények, mint az ember, választási lehetőséget kaptak: megpróbálhatják keresztülhúzni az istenek számításait, de akkor belepusztulnak a kísérletbe – vagy félreállhatnak, és némi helyet adhatnak az összes többinek. Ennél azonban többről van itt szó. Az ember rendeltetése az, hogy az összes teremtmény atyja legyen – persze nem közvetlen leszármazás szerint értve. Azáltal, hogy az összes többinek – a bálnáknak, a delfineknek, a csimpiknek meg a mosómedvéknek – megadja az esélyt, bizonyos értelemben az ősükké válik… Különös módon ez még előkelőbb, mint az a sors, amit az Elvevők álmodtak meg nekünk.

– Hogyhogy?

– Gondolj csak bele! Egymilliárd év múlva, bármi vagy bárki is lesz itt akkor, azt fogja majd mondani: „Az ember? Ja igen, az ember! Milyen csodálatos teremtmény volt! Hatalmában állt az egész világot elpusztítani és mindnyájunk jövőjét a sárba taposni – de meglátta a fényt, még mielőtt túl késő lett volna, és visszahúzódott. Visszahúzódott, és megadta nekünk, a többieknek az esélyt. Megmutatta mindnyájunknak, hogyan kell ezt csinálni, hogy a világ örökre kert maradjon. Az ember volt mindannyiunk számára a minta.”

– Nem megvetendő rendeltetés.

– Nem megvetendő, semmiképp. És az is eszembe jut, hogy ez…

– Igen?

– Ez egy kissé formába önti a történetet. A világ egy nagyon-nagyon jó hely. Nem volt összevisszaság. Nem volt szükség arra, hogy az ember meghódítsa és uralkodjon felette. Más szóval, a világnak nem kell az emberhez tartoznia – de az embernek igenis a világhoz kell tartoznia. Valamelyik teremtménynek keresztül kellett mennie ezen elsőként, meg kellett értenie, hogy két fa van a kertben, egy olyan, ami jó az istenek számára, és egy olyan, ami jó a teremtmények számára. Valamelyik teremtménynek meg kellett találnia az utat, ha pedig azt megtalálta, akkor végtelen távlatok nyíltak meg előtte. Más szóval, az embernek megvan a helye a világban, de ez nem az uralkodói hely. Az uralkodás az istenek felségterülete. Az ember hivatása az, hogy ő legyen az első, anélkül, hogy ő lenne az utolsó. Az ember hivatása az, hogy kitalálja, hogyan lehetséges ezt megtenni – azután pedig az, hogy adjon némi helyet az összes többinek, akik képesek azzá válni, amivé ő vált. Nem az egyetlen tanító, és nem is az utolsó. Talán csak az első tanító, talán csak a dajka – de hát az sem lenne megvetendő. És tudod mit?

– Na mit?

– Egész végig azt mondtam magamban: „Igen, ez mind-mind nagyon érdekes, de mire jó? Semmit nem fog megváltoztatni.”

– És most?

– Ez az, amire szükségünk van. Nem csak a dolgok megszüntetésére. Nem csak kevesebb dologra. Az embereknek igenis szükségük van valami pozitívra, amiért dolgozhatnak. Szükségük van valamiféle látomásra, ami… Nem tudom. Valami olyanra, ami…

– Azt hiszem, talán az után tapogatózol, hogy az embereknek többre van szükségük, mint a puszta szidalomra, többre, mint hogy azt éreztessék velük, hogy hülyék és bűnösök. Többre van szükségük az Apokalipszis látomásánál. Szükségük van egy olyan látomásra a világról és önmagukról, ami ösztönzi őket.

– Igen. Határozottan. A szennyezés megszüntetése nem ösztönző. A hulladék szétválogatása nem ösztönző. A freongázok kibocsátásának csökkentése nem ösztönző. Ez viszont… új módon gondolkodni magunkról, új módon gondolkodni a világról… Ez…

Abbahagytam. A pokolba is hát, tudta ő jól, mit próbálok kimondani.

– Bízom benne, hogy most már érted azt az egyik leglényegesebb dolgot, amit akkor hangsúlyoztam, amikor első alkalommal elkezdtük. A történet, amit az Elvevők adnak elő, semmilyen értelemben sem a második fejezete az emberi élet első hárommillió éve folyamán előadott történetnek. A Meghagyó történetnek megvan a maga második fejezete.

– Mi a második fejezete?

– Te magad körvonalaztad az imént.

– Most valahogy mégsem tudom.

Izmael gondolkodott egy pillanatig.

– Soha nem fogjuk megtudni, mire készültek Európában és Ázsiában a Meghagyók, amikor a kultúrátok emberei megjelentek, hogy egyszer s mindenkorra végezzenek velük. Azt viszont tudjuk, hogy mire készültek itt, Észak-Amerikában. A letelepedés megvalósításának olyan útjait keresték, amelyek összhangban vannak azzal a móddal, ahogy ők mindig is éltek, olyan utakat, melyek hagytak helyet más életeknek, hogy azok is tovább folyhassanak körülöttük. Nem úgy értem, hogy bármilyen értelemben vett magasabb szintű gondolkodás vezérelte volna őket. Egyszerűen úgy értem, hogy nem jutott eszükbe, hogy a világ életét kézbe vegyék, és háborút hirdessenek az életközösség többi tagja ellen. Így folytatva további ötezer vagy tízezer évig, egy tucat éppoly kifinomult civilizáció jelenhetett volna meg ezen a földrészen, mint amilyen a tiétek most, mindegyik a saját értékeivel és céljaival. Ez nem elképzelhetetlen.

– Nem, nem az. Pontosabban szólva mégiscsak az. Az Elvevők mitológiája szerint minden civilizációnak, bárhol a világegyetemben Elvevő civilizációnak kell lennie; olyan civilizációnak, melyben az emberek a világ életét a saját kezükbe veszik. Ez olyannyira nyilvánvaló, hogy még csak rá sem kell mutatni. Az ördögbe, a tudományos fantasztikus irodalom történetében minden idegen civilizáció Elvevő civilizáció. Minden civilizáció, amivel a U.S.S. Enterprise[*] valaha is találkozott Elvevő civilizáció volt. Ez azért van, mert mondani sem kell, annyira nyilvánvaló, hogy bármely értelmes élőlény, bárhol is legyen, ragaszkodni fog ahhoz, hogy kivegye az életét az istenek kezei közül, tudni fogja, hogy a világ tartozik őhozzá, nem pedig fordítva.

– Igaz.

– Erről pedig egy fontos kérdés jut eszembe. Pontosan mit jelent a világhoz tartozni ezen a ponton? Nyilvánvaló, hogy nem azt akarod mondani, csak a vadászó-gyűjtögetők tartoznak igazán a világhoz.

– Örülök, hogy ezt érted. Bár, ha az afrikai busmanok vagy a brazíliai kalapalok (ha maradt még belőlük hírmondó) ugyanígy akarnak élni tovább a következő tízmillió évben, nem értem, miért lenne ez bármi más, mint előnyös számukra és a világ számára.

– Igazad van. De ez nem válaszolja meg a kérdésemet. Hogyan tartozhatnak a civilizált emberek a világhoz?

Izmael megrázta a fejét, a türelmetlenség és az elkeseredés keverékének tűnő állapotban. – A civilizáltságnak ehhez semmi köze. Hogyan tartozhatnak tarantulapókok a világhoz? Hogyan tartozhatnak cápák a világhoz?

– Nem értem.

–Nézz körül, és látni fogsz néhány olyan élőlényt, mely úgy cselekszik, mintha a világ lenne az övé, és néhány olyat, mely úgy cselekszik, mintha ő lenne a világé. Meg tudod őket különböztetni?

–Igen.

– Azok az élőlények, akik úgy tesznek, mintha ők tartoznának a világhoz, betartják a békefenntartó törvényt, és mivel betartják ezt a törvényt, adnak esélyt a körülöttük élőknek, hogy növekedhessenek bármi irányba, amivé csak lehetséges válniuk. Így jött létre az ember. Az Australopithecus körül élő állatok nem képzelték azt, hogy a világ hozzájuk tartozik, így aztán hagyták őt élni és növekedni. Hogyan jön ide a civilizáltság? Civilizáltnak lenni azt jelenti, hogy el kell pusztítanotok a világot?

– Nem.

– Civilizáltnak lenni képtelenné tesz benneteket arra, hogy a körülöttetek levő élőlényeknek adjatok egy kis helyet, ahol azok élhetnek?

– Nem.

– Képtelenné tesz ez benneteket arra, hogy olyan ártalmatlanul éljetek, mint a cápák, a tarantulapókok meg a csörgőkígyók?

– Nem.

– Képtelenné tesz ez benneteket arra, hogy betartsatok egy olyan törvényt, amit még a csigáknak és a földigilisztáknak is módjában áll betartani minden különösebb nehézség nélkül?

– Nem.

– Ahogy röviddel ezelőtt rámutattam, az emberi letelepedés nem törvénybe ütköző, hanem alá van vetve a törvényeknek – és ugyanez igaz a civilizációra. Szóval, pontosan hogy hangzik a kérdésed?

– Nem is tudom, most így hirtelen. A világhoz tartozni nyilvánvalóan annyit jelent, hogy… ugyanahhoz a körhöz tartozni, mint mindenki más. Ez a kör az életközösség. A körhöz tartozást jelenti ez, és ugyanazoknak a szabályoknak a betartását, amiket mindenki más is betart.

– És ha civilizáltnak lenni bármit is jelent, akkor azt kellene jelentenie, hogy ti a kör vezetői vagytok, nem pedig kizárólagos bűnözői és pusztítói.

– Ez igaz – helyeseltem, aztán pislogva üldögéltem néhány pillanatig. – Az imént mondtál valamit. Soha nem fogjuk megtudni, hogy mire készültek Európában vagy Ázsiában a Meghagyók, amikor a kultúrám emberei megérkeztek, hogy végezzenek velük.

– Igen?

– Erről azért mégiscsak van némi új információnk.

Izmael bólintott.

– Ha újabb keletű, akkor nagyon könnyen meglehet, hogy nem hallottam róla.

– Egy régésznő, Riane Eisler írt egy kiterjedt mezőgazdász Meghagyó társadalomról, amely Európában létezett, míg le nem rohanták az Elvevők öt-hatezer évvel ezelőtt. Azzal a különbséggel, hogy ő természetesen nem Meghagyóknak és Elvevőknek hívta őket. Nem sokat tudok róla, de az szemmel látható, hogy a kultúra, amit az Elvevők elintéztek, az istennők imádatán alapult.

Izmael bólintott.

– Az egyik tanítványom tudott arról a könyvről, amiről beszélsz, de képtelen volt elmagyarázni a lényegét úgy, ahogy te. A címe, ha jól tudom A kehely és kard.

– Az ösztönzés témájához visszatérve, számomra úgy tűnik, hogy mostanában van még egy ígéretes forrásotok ebben a vonatkozásban – mondta Izmael.

– Mi az?

– Az összes korábbi tanítványom így szólt ehhez a ponthoz érve: „Igen, igen, ez csodálatos – de az emberek nem fognak lemondani a világ feletti hatalmukról. Ez egyszerűen nem történhet meg. Soha. Ezer év alatt sem.” Én pedig semmit nem tudtam mutatni nekik, ami ennek ellenkezőjére lehetett volna reményteljes példa. Most van valamim.

Körülbelül másfél percig tartott, amíg ezt megértettem. – Bizonyára arra gondolsz, ami a Szovjetunióban és Kelet-Európában történt néhány éve.

– Úgy van. Tíz évvel ezelőtt, húsz évvel ezelőtt bárkit, aki azt jósolta volna, hogy a marxizmust nemsokára felülről fogják lebontani, reménytelen képzelgőnek, kötözni való bolondnak minősítették volna.

– Igen, ez igaz.

– De amint az itt élő népeket egy új élet lehetősége ösztönözte, a lebontás majdhogynem egyik napról a másikra megtörtént.

– Igen, értem, mire gondolsz. Öt éve még azt mondtam volna, hogy semmiféle ösztönzés azt – vagyis ezt – nem tudja elérni.

– Most pedig?

– Most pedig ez szinte hihetetlen. Pokolian valószínűtlen, de nem elképzelhetetlen.

– Van még egy kérdésem – tettem hozzá.

– Parancsolj.

– A hirdetésed valahogy úgy szólt, hogy „Határozottan vágynia kell a világ megmentésére.”

– Igen?

– Mit tegyek, ha határozottan vágyom a világ megmentésére?

Izmael egy hosszú pillanatig összeráncolta a szemöldökét a rácsok túloldalán. – Programot akarsz?

– Hát persze, hogy programot akarok.

– Akkor íme egy program: A történetet a Teremtés Könyvében meg kell változtatni! Először is Káin többé nem gyilkolhatja meg Ábelt. Ez elengedhetetlen, ha fenn akartok maradni. A világ szempontjából a Meghagyók alkotják a legkritikusabb helyzetben levő veszélyeztetett fajt – nem azért, mert emberek, hanem mert egyedül ők tudják megmutatni a világ pusztítóinak, hogy nem létezik egyetlen helyes út az életre. Aztán meg, természetesen ki kell köpnötök annak a tiltott fának a gyümölcsét! Végérvényesen fel kell adnotok azt a meggyőződéseteket, hogy ti dönthettek arról, kinek kell élnie és kinek kell elpusztulnia ezen a bolygón!

– Igen, mindezt értem, de ez az emberiség számára program, nem az én számomra. Mit tegyek én?

– Te megtanítod száz embernek azt, amit én megtanítottam neked, és mindegyiküket ösztönzöd arra, hogy tanítsa meg további száznak. Ez mindig így megy.

– Igen, de… elég ez?

Izmael összevonta a szemöldökét. – Természetesen nem elég, de ha bármi mással kezded, végképp semmi remény. Nem mondhatod azt, hogy: „Megváltoztatjuk azt a módot, ahogy az emberek a világgal szemben viseltetnek, de nem változtatjuk meg azt a módot, ahogy a világ értelméről gondolkodnak, vagy azt, ahogy az isteni szándékról a világban gondolkodnak, vagy azt, ahogy az ember rendeltetéséről gondolkodnak.” Amíg a kultúrátok emberei meg vannak győződve arról, hogy a világ az övék, és hogy az ő istenektől kapott rendeltetésük meghódítani és uralni azt, addig természetesen továbbra is úgy fognak cselekedni, ahogy az elmúlt tízezer évben cselekedtek. Továbbra is úgy fogják kezelni a világot, mintha az ember tulajdonának része lenne. Ezeken a dolgokon törvényekkel nem lehet változtatni. Az emberek gondolkodását kell megváltoztatni. És nem lehet egyszerűen gyökerestől kitépni egy ártalmas gondolatcsoportot, hátrahagyva egy űrt; adni kell valamit az embereknek, ami éppoly jelentőséggel bír, mint amit elvesztettek – valamit, aminek több értelme van, mint a Felsőbbrendű Ember hajdanvolt borzalmának, ami elsöpörte e bolygó színéről mindazt, ami nem szolgálta közvetlenül vagy közvetve az érdekeit.

– Azt mondod, hogy valakinek fel kell állnia, és azzá kell válnia a jelen világa számára, ami Szent Pál volt a Római Birodalom számára – szóltam kételkedve.

– Alapjába véve igen. Annyira csüggesztő ez?

Nevettem. –Az, hogy csüggesztő, messze nem elég erős. Ezt csüggesztőnek hívni annyi, mintha az Atlanti-óceánt pocsolyának neveznéd.

– Tényleg annyira lehetetlen ez egy olyan korban, mikor egy showműsor a televízióban több embert ér el tíz perc alatt, mint amennyit Pál ért el egész életében?

– Én nem vagyok showműsor.

– Viszont író vagy, nem?

–Nem olyan író.

Izmael vállat vont. – Jó neked. Minden kötelezettség alól fel vagy mentve. Felmentetted saját magadat.

– Azt nem mondtam.

– Mégis mit vártál, mit fogsz megtudni tőlem? Egy varázsigét? Egy bűvös szót, mely az összes szennyet elsöpri?

– Nem.

– Végtére is, úgy tűnik, nem különbözöl azoktól, akikről váltig állítod, hogy megveted őket: csak saját magadnak akartál valamit. Valamit, amitől jobban érzed magad, miközben figyeled a vég közeledtét.

– Nem, nem erről van szó. Egyszerűen nem ismersz elég jól. Nálam ez mindig így megy – először azt mondom: „Nem, nem, ez lehetetlen, teljességgel és végérvényesen lehetetlen”, aztán fogom magam, és megcsinálom.

Izmael hümmögött, épphogy csak megenyhülve.

– Tudom jól, az emberek azt fogják majd kérdezni tőlem: „Azt akarod mondani, hogy térjünk vissza a vadászó-gyűjtögető életmódhoz?”

– Ez természetesen ostobaság – magyarázta Izmael. – Hányszor kell ezt elmondani? A ti gondotok nem a mezőgazdaság, hanem inkább az az őrült elképzelés, hogy a világ összes tápláléka titeket illet. Lényegében az emberek egészen a kezdetektől gyakorolták a mezőgazdaságot. Mindenütt és mindenkor ösztönözték kedvenc táplálékuk újratermelését – és ez maga a mezőgazdaság. A legtöbb máig fennmaradt Meghagyó nép elsősorban mezőgazdász és egyáltalán nem vadászó-gyűjtögető. A különbség köztetek nem az, hogy a Meghagyók nem foglalkoznak mezőgazdasággal, inkább az, hogy nem örökké tartó, a körülöttük lévő életközösség ellen viselt háborúként foglalkoznak vele. A Meghagyó életmód nem a vadászatról és a gyűjtögetésről szól, hanem arról, hogy hagyjuk élni a közösség többi tagját – a mezőgazdászok pedig ugyanúgy meg tudják ezt tenni, mint a vadászó-gyűjtögetők. – Szünetet tartott és megrázta a fejét. – Én minden erőmmel azon voltam, hogy az emberi történelmet új felfogásban mutassam meg neked. A Meghagyó élet nem elavult dolog, ami „ott a homályos múltban” van valahol. A ti feladatotok nem hátra, hanem előre tekinteni.

– Hanem micsoda? Nem hagyhatjuk el a civilizációnkat, ahogy azt a hohokamok tették.

– Ez minden bizonnyal igaz. A hohokamokat várta egy másik életmód, nektek azonban találékonynak kell lennetek – ha ez megéri nektek a fáradságot. Ha fenn akartok maradni. – Tunyán rám nézett. – Találékony emberek vagytok, nemde? Erre vagytok büszkék, nem igaz?

– De igen.

– Akkor találjatok ki valamit!

Néhány másodpercet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam ezt megemészteni, aztán ezzel fordultam hozzá: – Igen, találékony emberek vagyunk, de találékonyságunk nagy része a technikánkban fejeződik ki.

– Vagyis?

– Nem a technika az az ellenség, amit le kell itt győznünk, ha fenn akarunk maradni?

Izmael keserűen tekintett rám. – Amit egész eddig hallottál tőlem, az valamiféle gyengeelméjű géprombolósdi? A technika nem jelent nagyobb gondot számotokra, mint a mezőgazdaság, és az okok ugyanazok. Az emberek a kezdetektől foglalkoztak a technikával, éppúgy, ahogy a kezdetektől gyakorolták a mezőgazdaságot is. A technika csak egy eszköz. Lehet, de nem kell meggondolatlanul, ostobán és pusztítóan használni.

– Egy részletkérdést figyelmen kívül hagytam – mondta Izmael, aztán megeresztett egy hosszú, nyögő, ziháló sóhajt, mintha sajnálná, hogy hagyta magát emlékeztetni rá.

Csendben vártam.

– Az egyik hallgatóm börtönviselt ember volt. Történetesen egy fegyveres rabló. Mondtam már ezt neked?

– Nem – válaszoltam.

– Attól tartok, a közös munkánk az én számomra sokkal hasznosabb volt, mint az ő számára. Elsősorban azt tudtam meg tőle, hogy a börtönfilmekből szerzett benyomások ellenére a börtön népe messze nem egynemű tömeg. Ahogy a kinti világban, vannak itt is gazdagok és szegények, erősek és gyengék. És azok, akik gazdagok és erősek, viszonylag jól élnek a börtönön belül – nem annyira jól, mint kinn, természetesen, de sokkal-sokkal jobban, mint a szegények és gyengék. Valójában majdnem mindent megkaphatnak, amit csak akarnak, drogok, étel, szex és szolgáltatások tekintetében.

Felhúztam az egyik szemöldökömet.

– Szeretnéd megtudni, hogy mi köze van ennek bármihez is – vette észre kétkedő tekintetemet egy biccentés kíséretében. – A következő: Az elvevők világa egy hatalmas börtön, és egy maroknyi, a világban elszórt Meghagyó nép kivételével az egész emberi faj jelenleg ebbe a börtönbe van bezárva. A múlt század folyamán minden még megmaradt népnek Észak-Amerikában volt egy választási lehetősége: kiirtják őket, vagy pedig elfogadják a bebörtönzést. Sokan közülük a bebörtönzést választották, de kevesen voltak képesek valóban alkalmazkodni a börtön életéhez.

– Igen, úgy tűnik, ez a helyzet.

Izmael bágyadt tekintettel nézett rám. – Egy jól működtetett börtönnek természetesen kell, hogy legyen börtönipara. Biztosan érted, miért.

– Nos… ez segít lefoglalni a börtönlakókat, gondolom. Eltereli a figyelmüket életük unalmas és értelmetlen voltáról.

– Igen. A tiéteket meg tudod nevezni?

–A mi börtöniparunkat? Így kapásból nem. Gondolom nyilvánvaló.

– Teljesen nyilvánvaló, inkább úgy mondanám.

Ezen töprengtem egy kicsit. – A világ fogyasztása.

Izmael bólintott. – Elsőre eltaláltad.

– Van egy jelentős különbség az igazi börtönök meg a ti kulturális börtönötök között: az előbbiek jól tudják, hogy a javak és a hatalom börtönön belüli elosztásának semmi köze az igazságossághoz.

Kétkedők csodálkoztam egy ideig, aztán megkértem, magyarázza ezt meg.

– A kulturális bebörtönzöttek közül kiknek a kezében van a hatalom?

– Hát a férfi börtönlakókéban. Kiváltképp a fehér férfiakéban.

– Igen, így van. De azt ugye érted, hogy ezek a fehér férfiak valóban börtönlakók, nem pedig börtönőrök. Minden hatalmuk és kiváltságuk ellenére – annak ellenére, hogy mindenki más felett hatalmaskodnak a börtönben – egyiküknek sincs kulcsa, amivel kinyithatná a kaput.

– Igen, ez igaz. Egy sikeres üzletember sok mindent megtehet, amit én nem, a börtönből kijutni azonban semmivel sincs több esélye, mint nekem. De mi köze ennek az igazságossághoz?

– Az igazságosság megköveteli, hogy a fehér férfiakon kívül másoknak is legyen hatalma a börtönben.

– Igen, értem. Na de mit mondasz te? Hogy ez nem igaz?

– Hogy igaz-e? Természetesen igaz az, hogy a férfiak – s ahogy te mondtad, különösen a fehér férfiak – vitték a prímet a börtönben évezredekig, talán egészen a kezdetektől fogva. Természetesen igaz az, hogy ez méltánytalan. És természetesen az is igaz, hogy a hatalmat és a javakat a börtönben méltányosan újra el kellene osztani. Meg kellene azonban jegyezni, hogy a fajként való fennmaradásotok szempontjából nem a hatalom és a javak újraelosztása a döntő, sokkal inkább magának a börtönnek a lerombolása.

– Igen, ezt értem. Nem vagyok azonban biztos abban, hogy sok más ember megértené.

– Nem?

– Nem. a Politikailag aktívak között a hatalom és a javak újraelosztása… nem is tudom, minek nevezzem, ami elég erős lenne. Olyan eszme, aminek eljött az ideje. A Szent Grál.

– Mindazonáltal a kitörés az Elvevő börtönből olyan közös ügy, amivel az egész emberiség azonosulni tud.

Megráztam a fejem.

– Attól tartok, ez egy olyan ügy, amivel az emberiségből szinte senki nem fog azonosulni. Fehér vagy színes, férfi vagy nő, ebben a kultúrában az emberek kizárólag azt akarják, hogy akkora vagyonuk és hatalmuk legyen az Elvevő börtönben, amennyit csak meg tudnak szerezni. Fütyülnek rá, hogy börtön, és fütyülnek rá, hogy elpusztítja a világot.

Izmael vállat vont.

– Pesszimista vagy, mint mindig. Talán igazad van. De én remélem, hogy nincs.

– Én is ezt remélem, elhiheted.

Bár mindössze egy órán át beszélgettünk, úgy tűnt, Izmael nagyon kimerült. A távozásra célozva szöszmötöltem, de szemmel láthatóan volt még valami a tarsolyában.

Végre felnézett: – Azt tudod, ugye, hogy végeztem veled.

Azt hiszem, nagyjából ugyanezt éreztem volna, ha egy kést mártott volna a gyomromba.

Egy pillanatra becsukta a szemét. – Bocsáss meg! Fáradt vagyok, és nem jól fejezem ki magam. Nem úgy értettem, ahogy sikerült.

Nem tudtam válaszolni, csak bólintottam.

– Csak azt akarom mondani, hogy végeztem azzal, amit elterveztem. Tanítóként semmi mást nem tudok adni neked. Mégis, szívből örülnék, ha a barátomnak tekinthetnélek.

Most sem sikerült egy néma bólintásnál többet összehoznom.

Izmael vállat vont, és vaksin körülnézett, mintha egy pillanatra elfelejtette volna, hol is van. Aztán kiegyenesedett, és egy fenségesen leveses tüsszentésben tört ki.

– Figyelj csak! – mondtam, miközben felálltam. – Holnap visszajövök.

Hosszasan, komoran tekintett rám; azon töprengett, vajon mi az ördögöt várok még tőle, de túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy rákérdezzen. Egy morgással meg egy búcsúztató biccentéssel utamra bocsátott.

[*] A világegyetemet járó űrhajó a Star Trek sorozatban – a fordító