Nyolc

A törvény keresése négy napig tartott.

Egy napot töltöttem azzal, hogy azt mondogattam magamban, nem tudom megcsinálni, két napot azzal, hogy részletesen végiggondoltam a dolgot, egy napot pedig azzal, hogy megbizonyosodtam róla, valóban befejeztem a munkát. Az ötödik napon visszamentem. Ahogy besétáltam Izmael irodájába, gondolatban elpróbáltam, amit mondani akartam: „Azt hiszem, értem, miért ragaszkodtál ahhoz, hogy én magam csináljam.”

Felnéztem gondolataimból, s egy pillanatra elbizonytalanodtam. Megfeledkeztem arról, hogy mi vár ott rám: az üres szoba, a magányos szék meg az üvegtábla, túloldalán egy izzó szempárral.

Ostobán egy „helló”-t rebegtem a levegőbe.

Ekkor Izmael valami olyasmit csinált, amit azelőtt soha. Üdvözlésképpen felhúzta a felső ajkát, és elém tárta masszív, borostyán fogsorát.

Leültem, és mint egy kisiskolás vártam a bólintását.

– Azt hiszem, értem, miért ragaszkodtál ahhoz, hogy én magam csináljam – fogtam hozzá. – Ha te végezted volna el a munkát helyettem, és te mondtad volna el azokat a dolgokat, amiket az Elvevők megtesznek, egy természetes közösségben viszont soha nem tesznek, akkor legfeljebb azt mondtam volna: „Rendben, és akkor mi van, nagy ügy.”

Izmael morgott

– A nyilvánvaló dolgoknak néha megvilágosító erejük lehet, ha szokatlan módon érzékeljük őket.

– Ez hát a te fortélyod, jól van.

– Elég a fecsegésből, folytasd!

– Máris. Ahogy én értelmezem, négy olyan dolog van, amit az Elvevők megtesznek, a közösség más részeiben viszont soha, s mind a négy civilizációs rendszerük alapját képezi. Először is, kiirtják a vetélytársaikat, ez pedig a vadonban soha nem fordul elő. A vadonban az állatok védelmezik a területüket meg a zsákmányukat, elfoglalják a vetélytársaik területét és megrohanják azok zsákmányát. Néhány fajnál a vetélytársak még prédául is szolgálnak, de soha nem fogják el a vetélytársaikat csak is azért, hogy megöljék őket, ahogy az állattenyésztők és a földművesek teszik azt a prérifarkasokkal, a rókákkal meg a varjakkal. Amit az állatok elejtenek, azt megeszik.

Izmael bólintott.

– Igaz, amit mondasz, bár hozzá kellene tenni, hogy az állatok önvédelemből is ölnek, illetve akkor is, ha egész egyszerűen csak fenyegetve érzik magukat. A páviánok például megtámadhatnak egy olyan leopárdot, amelyik nem támadta meg őket. Fontos viszont azt megérteni, hogy bár a páviánok elmennek táplálékot keresni, soha nem mennek el leopárdot keresni.

– Mit jelent ez pontosan?

– Táplálék hiányában a páviánok összeállnak, hogy ételt találjanak, de leopárdok hiányában soha nem szerveződnek össze arra a célra, hogy leopárdot találjanak. Más szóval úgy van, ahogy te mondod: amikor az állatok elmennek vadászni – még az olyan szélsőségesen agresszív állatok is, mint a páviánok –, a táplálékszerzés érdekében teszik ezt, nem a vetélytársaik vagy akár csak azoknak az állatoknak a kiirtása érdekében, melyek számára ők szolgálnak prédául.

– Igen, most már értem, mire célzol.

– Biztos vagy abban, hogy ezt a törvényt kivétel nélkül betartják? Elegendő bizonyíték az, hogy a vadonban – ahogy azt te nevezed – a vetélytársak csakugyan soha nem irtják öncélúan egymást?

– Ha nem tartanák be kivétel nélkül, akkor, ahogy te mondtad, a dolgok nem lettek volna ilyenek. Ha a vetélytársak csak azért üldözték volna egymást, hogy a másikat megöljék, akkor vetélytársak egyszerűen nem lennének. Egy faj létezne a vetélkedés minden szintjén: a legerősebb.

– Folytasd!

– A következő az, hogy az elvevők módszeresen megsemmisítik vetélytársaik táplálékát, hogy sajátjuknak helyet csináljanak. A természetes közösségben ezzel szemben semmi ilyesmi nem történik. Az ottani szabály: vedd el, amire szükséged van, a többit pedig hagyd békén.

Izmael bólintott.

– A harmadik különbség, hogy az Elvevők megtagadják vetélytársaiktól a táplálékhoz jutást. A vadon törvénye: megtagadhatod vetélytársaidtól, hogy hozzájussanak ahhoz, amit te eszel, de nem tagadhatod meg tőlük, hogy más módón táplálékhoz jussanak. Más szóval, mondhatod azt, hogy: „Ez a gazella az enyém”, de azt nem, hogy: „Az összes gazella az enyém”. Az oroszlán sajátjaként védelmezi a zsákmányát, de nem védelmezi a csordát sajátjaként.

– Igen, ez igaz. De tegyük fel, hogy felnevelted a saját csordádat, úgyszólván a semmiből. Védelmezhetnéd-e ezt a csordát sajátodként?

– Nem tudom. Azt hiszem, igen, egészen addig, amíg nem az lenne az álláspontod, hogy a világ összes csordája a tiéd.

– És mi a helyzet akkor, ha megtagadod a vetélytársadnak a hozzáférést ahhoz, amit te nevelsz?

– Megint csak… A mi álláspontunk a következő: E bolygó minden négyzetméterével mi rendelkezünk, tehát, ha az egészet megműveljük, akkor a vetélytársainknak egész egyszerűen nincs szerencséjük, és el kell tűnniük. A mi álláspontunk az, hogy megtagadjuk a vetélytársainknak a hozzáférést a világ összes táplálékához, ez pedig nyilvánvalóan olyasvalami, amit egyetlen más faj sem tesz.

– A méhek megtagadják, hogy az ember hozzájusson ahhoz, ami az almafában levő kaptárukban van, de nem tagadják meg, hogy hozzájusson az almákhoz.

– Így van.

– Jó. És azt mondtad, hogy van egy negyedik dolog, amit az Elvevők megtesznek, a vadonban viszont soha nem tesznek.

– Igen. A vadonban az oroszlán megöl egy gazellát, és megeszi, de nem öl meg még egyet, hogy eltegye másnapra. Az őz azt a füvet eszi, ami előtte van, nem nyírja le, és nem teszi el télire. Az Elvevők ezzel szemben megteszik ezeket a dolgokat.

– Úgy tűnik, ebben nem vagy annyira biztos.

– Igen, ebben tényleg nem vagyok annyira biztos. Vannak olyan fajok, melyek raktároznak élelmet, mint a méhek, legtöbbjük azonban nem teszi ezt.

– Ebben az esetben nem vetted észre azt, ami nyilvánvaló. Minden élőlény raktároz élelmet. A legtöbben egyszerűen a testükben raktározzák, ahogy az oroszlánok, az őz és az emberek. Másfajok számára ez a felépítésük miatt nem megoldható, ezért fel kell halmozniuk az élelmet.

– Igen, értem.

– A táplálékraktározásra mint olyanra, nincs tilalom. Nem is lehetne, mert ez az, ami az egész rendszert működteti: a zöld növények táplálékot raktároznak a növényevők számára, a növényevők táplálékot raktároznak a ragadozók számára és így tovább.

– Igaz. Ezt nem gondoltam így végig.

– Van még valami, amit az Elvevők megtesznek, az életközösség többi részében viszont soha nem tesznek?

– Én nem tudok semmi másról. Olyan legalábbis nincs, ami a közösség működtetésének szempontjából lényeges lenne.

– A törvény, melyet ilyen nagyszerűen leírtál, meghatározza a vetélkedés korlátait az életközösségben. Vetélkedhetsz képességeid legjava szerint, de nem üldözheted a vetélytársaidat, nem semmisítheted meg a táplálékukat, illetve nem tagadhatod meg, hogy táplálékhoz jussanak. Más szóval vetélkedhetsz, de nem viselhetsz hadat.

– Igen. Ahogy mondtad, ez a békefenntartó törvény.

– És mi a törvény következménye? Mit segít elő?

– Hát… elősegíti a rendet.

– Na igen, de én most valami más után kutatok. Mi történt volna, ha tízmillió évvel ezelőtt eltörölték volna ezt a törvényt? Milyen lenne a közösség?

– Erre is csak azt tudom mondani, hogy mindössze egyetlen létforma létezne a vetélkedés minden szintjén. Ha az összes fűért vetélkedő hadat viselt volna egymás ellen tízmillió évig, mostanra gondolom kiemelkedett volna egy az összes többi felett álló győztes. Talán lenne egy győztes rovar, egy győztes madár, egy győztes hüllő és így tovább. Ugyanez történt volna minden szinten.

– Tehát a törvény mit segít elő?

– Hát… a békét.

– Gondolkodj. Mi a különbség az általad az imént leírt közösség, és a meglevő között?

– Azt hiszem, hogy az a közösség, amit az imént leírtam, mindössze néhány tucat vagy néhány száz különböző fajból állna. A meglevő közösség fajok millióiból áll.

– Tehát a törvény mit segít elő?

– A változatosságot.

– Hát persze. És mi a változatosság haszna?

– Nem tudom. Talán… érdekesebb.

– Mi a baj egy olyan világméretű közösséggel, mely füvön, gazellákon és oroszlánokon kívül semmi másból nem áll? Vagy egy olyan világméretű közösséggel, mely rizsen és embereken kívül semmi másból nem áll?

Egy darabig gondolkodtam. – Azt mondanám, hogy egy ilyen közösség ökológiai szempontból törékeny lenne. Rendkívül sebezhető. Ha az adott feltételek a legcsekélyebb mértékben megváltoznak, az egész összeomlik.

Izmael bólintott.

– A változatosság maga a közösség számára túlélési tényező. Százmillió faj közössége szinte mindent túl tud élni, az egész világra kiterjedő katasztrófán kívül. E százmillió között több százezer olyan van, amely túl tudna élni egy egész világra kiterjedő tízfokos hőmérséklet-csökkenést – ami sokkal pusztítóbb lenne, mint amilyennek hangzik. E százmillió között több százezer olyan van, amely túl tudna élni egy az egész világra kiterjedő tízfokos hőmérsékletemelkedést. Száz vagy ezer faj közössége viszont szinte egyáltalán nem rendelkezik túlélési értékkel.

– Igaz. És pontosan a változatosság az, ami ellen itt támadást intéztek. Nap mint nap fajok tucatjai tűnnek el közvetlen következményeként az Elvevők törvénytelen versengésének.

– Most, hogy tudod, hogy egy törvényről van itt szó, máshogy szemléled-e a világot?

– Igen. Nem úgy gondolok többé a cselekedeteinkre, mint baklövések sorozatára. Nem azért pusztítjuk a világot, mert ügyetlenek vagyunk. Azért pusztítjuk, mert a szó szoros értelmében háborús viszonyban állunk vele.

– A te magyarázatod szerint az életközösség megsemmisülne, ha az összes faj kivonná magát a versenynek e törvény által diktált szabályai alól. De mi történne, ha csak egyetlen faj tenné ezt?

– Úgy érted, hogy nem az ember?

– Igen. Persze csaknem emberi ravaszsággal és elszántsággal kellene rendelkeznie. Tegyük fel, hogy hiéna vagy. Miért kellene megosztanod a vadat azokkal a lusta, fennhéjázó oroszlánokkal? Újra meg újra a következő történik: megölsz egy zebrát, arra jön egy oroszlán, elkerget, és kiszolgálja magát, míg te a maradékra várva ücsörögsz. Tisztességes ez?

– Én azt hittem, fordítva van – az oroszlánok ölnek és a hiénák zaklatják őket.

–Természetesen az oroszlánok maguk is ölnek, de ha csak tehetik, minden további nélkül készek kisajátítani másét. Tehát eleged van az oroszlánokból. Mit teszel?

– Kiirtom őket.

– És mi lesz ennek a következménye?

– Hát... nem lesz több vita.

– Min éltek eddig az oroszlánok?

– Gazellákon. Zebrákon. Vadakon.

– Most eltűntek az oroszlánok. Mennyiben érint ez titeket?

– Á, értem, mire célzol. Több vad jut nekünk.

– És ha több vad jut nektek?

– Kifejezéstelenül néztem rá.

– Na nem baj. Azt gondoltam, hogy tudod az ökológiai ABC-t. A természetes közösségben amint egy populáció táplálékkészlete növekszik, az adott populáció növekszik. Ahogy az adott populáció növekszik, a táplálékkészlete csökken, és táplálékkészletének csökkenésével az adott populáció is csökken. Ez a táplálékpopulácók és a táplálékot fogyasztó populációk közötti kölcsönhatás az, ami mindent egyensúlyban tart.

– Ezt tudtam. Csak valahogy nem gondolkodtam.

– Nos – szólt Izmael zavart szemöldökráncolással –, gondolkodj.

Elmosolyodtam. – Jó. Tehát most, hogy az oroszlánok eltűntek, nekünk, hiénáknak több táplálék jut, és a populációnk növekszik. Addig a pontig növekszik, ahol kezdünk szűkölködni a vadban, aztán meg elkezd zsugorodni.

– Normális körülmények között így lenne, ti viszont megváltoztattátok ezeket a körülményeket. Úgy döntöttetek, hogy a korlátozott verseny törvénye a hiénákra nem vonatkozik.

– Így van. Tehát további vetélytársakat irtunk ki.

– Ne kelljen szavanként kihúznom belőled. Szeretném, ha te fejtenéd ki.

– Na lássuk csak. Miután kiirtjuk vetélytársainkat, akikkel a vadért versenyeztünk... a populációnk növekszik, míg egyszer csak elkezdünk szűkölködni a vadban. Nincs több kiirtandó vetélytárs, tehát növelnünk kell a vadpopulációt... Nem hiszem, hogy a hiénák állattenyésztésbe fognának.

– Kiirtottátok a vetélytársaitokat, akikkel a vadért versenyeztetek, de a vadnak is vannak vetélytársai – vetélytársai, akikkel a fűért versenyez. Ezek a ti másodfokú vetélytársaitok. Irtsátok ki őket, és több fű jut a vadnak.

– Helyes. A több fű több vadat jelent, a több vad több hiénát, a több hiéna pedig... Mit lehet még kiirtani?

Izmael csak megemelte a szemöldökét.

– Most már nincs mit kiirtani.

– Gondolkodj!

– Kiirtottuk az elsőfokú vetélytársainkat – folytattam elgondolkodva –, aztán a másodfokúakat is. Most kiirthatjuk a harmadfokú vetélytársainkat – azokat a növényeket, amelyek az élettérért és a napfényért versenyeznek a füvekkel.

– Úgy van. Akkor több növény jut a vadnak, és több vad jut nektek.

–Különös... A földművesek és az állattenyésztők mindegyike ezt majdhogynem szent munkának tekinti. Irts ki mindent, amit nem tudsz megenni! Irts ki bármit, ami azt eszi, amit te eszel! Irts ki mindent, ami nem táplálja azt, amit te eszel!

– Ez valóban szent munka az Elvevők kultúrájában. Minél több vetélytársat pusztítotok el, annál több embert hozhattok a világra, s így a pusztítás jószerivel a létező legszentebb munkává válik. Amint kivonjátok magatokat a korlátozott verseny törvényeinek kényszere alól, a táplálékotok és annak tápláléka kivételével a világon minden megsemmisítendő ellenséggé válik.

– Amint látod, ha egyetlenegy faj kivonja magát a törvény kényszere alól, annak ugyanaz a végső hatása, mintha az összes faj kivonná magát alóla. Végül egy olyan közösség alakul ki, melyből fokozatosan kiveszik a változatosság, hogy egyetlen faj terjeszkedhessen.

– Ha valaki folyamatosan megsemmisíti a vetélytársait, folyamatosan növeli a táplálékkészletét, és folyamatosan azon töpreng, hogy mit tegyen a népességrobbanással, akkor szükségszerűen ott végzi, ahol az Elvevők végezték. Mit is mondtál a múltkor a tápláléktermelés növeléséről?

– „A termelés fokozása egy megnövekedett népesség élelmezése érdekében a népesség további növekedéséhez vezet.” Peter Farb mondja ezt az Emberiség-ben.

– És te azt állítod, hogy ez paradoxon?

– Nem, ezt ő mondja.

– Miért?

Izmael vállat vont.

– Biztosan tudja, hogy a vadonban kivétel nélkül minden faj a táplálékkészlete szabta határig fejlődik. Kultúra Anya azonban, mint tudod, azt tanítja, hogy ezek a törvények az emberre nem érvényesek.

– Így van.

– Van egy kérdésem – mondtam. – Ahogy végigvettük ezeket a kérdéseket, egyfolytában azon töprengtem, hogy maga a mezőgazdaság ellentétes-e ezzel a törvénnyel. Mert a definíció alapján a törvénnyel ellentétesnek látszik.

– Igen, ellentétes, ha az Elvevők definícióját használod a mezőgazdaságra. Léteznek azonban más definíciók is. A mezőgazdaság nem szükségszerűen mindazon életformák ellen viselt háború, melyek nem segítik elő a közvetlen fejlődést.

– Éppen ez a gondom. Ha jól értem, a biológiai közösség egy gazdaság. Ha az ember többe vesz el magának, akkor valaki másnak, valami másnak szükségszerűen kevesebb jut. Nem így van?

– De igen. Na de mire célzol azzal, hogy többet vesz el magának? Mire jó ez?

– Hát, ez a letelepedés alapja. Ha nem művelem a földet, nem telepedhetek le.

– Biztos, hogy csak ez lehet a cél?

–Mi más lehetne?

– Addig akarsz gyarapodni, míg végül elfoglalhatod a világot, és minden négyzetméterét megművelheted, s minden egyes embert arra kényszeríthetsz, hogy mezőgazdász legyen?

– Nem.

–De érted ugye, hogy ezt tették az Elvevők – és még mindig ezt teszik. Ez az, aminek a fenntartására a mezőgazdaságukat kialakították: nem csak a letelepedés – a növekedés. A korlátlan növekedés.

– De az én célom csak a letelepedés.

– Ahhoz nem kell háborút viselned.

– A gond azonban nincs megoldva. Ha le akarok telepedni, akkor többet kell birtokolnom, mint amennyit korábban birtokoltam, ezt a többletet pedig valahonnan elő kell teremtenem.

– Értem, mi okozza a problémát neked. Először is, a letelepedés semmiképpen sem kizárólag az emberek sajátja. Egyetlen olyan faj sem jut eszembe most hirtelen, amelyik teljesen nomád. Mindig létezik egy territórium, egy táplálékszerzési terület, egy kaptár, egy fészek, egy pihenőhely, egy odú, egy barlang, egy zug, egy üreg. A letelepedés különböző fokozatait lehet megtalálni az állatoknál meg az embereknél is. Még a vadászó-gyűjtögetők sem teljesen nomádok. De léteznek átmenetek is. Vannak olyan intenzív gyűjtögetést folytató vadászó-gyűjtögetők, akik akkora élelemfelesleget gyűjtenek és raktároznak, amely lehetővé teszi számukra a letelepedés egy kezdetleges formáját. Aztán meg vannak olyan félig mezőgazdászok, akik sokat termelnek, keveset raktároznak. És így tovább.

– De ez nem vezet el a központi problémához – makacskodtam.

– Ez nagyon is elvezet hozzá, csak a te látásod a probléma: egy, és csakis egy módon történő szemrevételezésre alkalmas. Elsiklasz a lényeg felett: Amikor a Homo habilis megjelent, utat kellett törnie magának. Nem feltétlenül fajok kipusztulása árán, de a Homo habilis azzal, hogy az első falt táplálékát megszerezte, versenyben volt valamivel. És nem csak egy valamivel, hanem ezerrel, és ezek mindegyikének meg kellett fogyatkoznia egy kis mértékben, ha a Homo habilis élni akart. Ez minden egyes fajra igaz, mely valaha is megjelent ezen a bolygón.

– Világos. De még mindig nem értem, hogy mi köze ennek a letelepedéshez.

– Nem figyelsz. A letelepedés a biológiai alkalmazkodás egy formája, melyet valamilyen szinten minden faj megvalósít, beleértve az embert is. És az alkalmazkodás minden formája önmagát tartja fenn a körülötte levő alkalmazkodási formákkal szembeni versenyben. Más szóval, az emberi letelepedés nem szemben áll a verseny törvényeivel, hanem alá van vetve azoknak.

– Aha. Most már értem.

– Tehát mit fedeztünk fel?

– Hogy bármely olyan faj, mely kivonja magát a verseny szabályainak hatálya alól, végül elpusztítja a közösséget annak érdekében, hogy saját terjeszkedését biztosítsa.

– Bármely faj? Az embert is beleértve?

– Igen, ez magától értetődik. Tulajdonképpen ez történik.

– Akkor tehát érted, hogy ez nem valamiféle titokzatos gonoszság, mely kizárólag az emberi faj sajátja. Nem az emberben levő valamiféle kiszámíthatatlan hiba tett benneteket a világ megsemmisítőivé.

– Nem. Ugyanez történne bármely fajjal, legalábbis bármely olyan fajjal, mely elég erős ahhoz, hogy ezt véghezvigye. Feltéve, hogy a táplálékkészlet minden növekedésére populációnövekedés a válasz.

– Ez bármely fajra igaz, az embert is beleértve. Az Elvevők tízezer évig bizonyították ezt. Tízezer évig folyamatosan növelték a tápláléktermelést, hogy egy megnövekedett népességet tápláljanak, s valahányszor ezt tették, a népesség még jobban növekedett.

Egy percig gondolataimba merültem. Aztán megszólaltam: – Kultúra Anyának erről más a véleménye.

– Persze, hogy más. Biztos vagyok benne, hogy nagyon erősen tiltakozik. Mit mond?

– Hogy módunkban áll növelni a tápláléktermelést saját népességünk növelése nélkül.

– Milyen céllal? Miért növeljük a tápláléktermelést?

– Hogy az éhező milliókat élelmezzük.

– És miközben élelmezed őket, kicsikarsz tőlük egy ígéretet arra, hogy nem fognak szaporodni?

– Hát... nem, ez nem része a tervnek.

– Tehát, mi fog történni, ha az éhező milliókat élelmezed?

– Szaporodni fognak, a népességük pedig továbbra is növekedni fog.

– Minden bizonnyal. Olyan kísérlet ez, melyet tízezer éve rendre elvégeznek a kultúrátokban élő emberek, pontosan megjósolható eredménnyel. Az élelemtermelés pontosan megjósolható eredménnyel. Az élelemtermelés növelése egy megnövekedett népesség táplálása érdekében a népesség további növekedését eredményezi. Nyilvánvaló, hogy ezt kell eredményeznie, bármi mást jósolni pedig egyszerűen annyi, mint átadni magunkat a biológiai és matematikai képzelgésnek.

– Mégis... – gondolkodtam még egy kicsit. – Kultúra Anya azt tanítja, hogy ha arra kerül a sor, a születésszabályozás meg fogja oldani a problémát.

– Igen. Ha valaha is olyan ostoba leszel, hogy beszélgetésbe elegyedsz erről a témáról a barátaiddal, észre fogod venni, hogy megkönnyebbülten sóhajtanak egy nagyot, amikor eszükbe jut felhozni ezt az érvet. „Hű! Ezt megúsztam!” Olyan ez, mint az alkoholista, aki megesküszik, hogy abbahagyja az ivást, mielőtt az tönkretenné az életét. A globális népességszabályozás mindig olyasmi, amire majd valamikor a jövőben kerül sor. Olyasmi volt, ami a jövőben fog megtörténni, amikor 1960-ban hárommilliárdnyian voltatok. Most, hogy ötmilliárdan vagytok, a népességszabályozás még mindig a távoli jövő eseménye.

– Ez igaz. De lehetőség azért van rá.

– Valóban van rá lehetőség – de nem addig, amíg ezt a sajátos történetet adjátok elő. Amíg ezt a történetet adjátok elő, továbbra is megnövelt tápláléktermeléssel fogtok válaszolni az éhezésre. Láttad azoknak a csoportoknak a hirdetéseit, akik élelmet küldenek a világ éhező népeinek?

– Igen.

– Láttad-e valaha olyan csoportok hirdetéseit, akik fogamzásgátlókat küldenek bárhová?

– Nem.

– Soha. Kultúra Anya önmagának mond ellent ebben a kérdésben. Ha népességrobbanást mondasz neki, globális népességszabályozással válaszol, ha viszont éhezést mondasz neki, megnövelt tápláléktermeléssel válaszol. Történetesen azonban a megtermelt táplálék mennyisége évente növekszik, a globális népességszabályozás viszont soha nem fog kifogástalanul működni.

– Igazad van.

– A kultúrátok egészén belül valójában nincs jelentős erőfeszítés a globális népességszabályozás megvalósítására. A lényeg az, hogy soha nem is lesz ilyen erőfeszítés, amíg egy olyan történetet adtok elő, mely szerint az istenek az emberért teremtették a világot, hogy úgy használja azt, ahogy neki tetszik. Amíg ezt a történetet adjátok elő, Kultúra Anya megnövelt tápláléktermelést fog követelni mára – és holnapra fogja ígérni a népességszabályozást.

– Igen, ezt értem. De lenne egy kérdésem.

– Hallgatom.

– Tudom, hogy mit mond Kultúra Anya az éhezésről. Mint mondasz te?

– Én? Én nem mondok semmit, kivéve azt, hogy a ti fajtátok sincs felmentve az alól a biológiai valóság alól, mely az összes többi fajt irányítja.

– De hogyan vonatkoztatható ez az éhezésre?

– Az éhezés nem kizárólag az emberekre jellemző. A Földön élő összes fajnál megtalálható. Mikor valamely faj populációja meghaladja a táplálékkészlete mennyiségét, a populáció hanyatlik ,míg ismét egyensúlyba nem kerül a készleteivel. Kultúra Anya azt mondja, hogy az embereket fel kellett volna menteni e folyamat alól, tehát ha talál egy olyan populációt, mely meghaladta a készleteit, sürgősen táplálékot szállít be kívülről, ezzel téve bizonyossá, hogy a következő nemzedékben még többen fognak éhezni. Mivel a populációt soha nem engedik addig a pontig zsugorodni, melynél a saját készleteikből fenntarthatná magát, az éhezés életük megszokott jelenségévé válik.

– Igen. Néhány éve olvastam egy történetet az újságban egy ökológusról, aki ugyanerre mutatott rá valamilyen éhezésről szóló konferencián. Szörnyen letámadták. Lényegében gyilkossággal vádolták.

– Igen, el tudom képzelni. Kollégái szerte a világban tökéletesen értik, amit mondott, de jó érzékkel nem szembesítik ezzel a jóakaratú Kultúra Anyát. Ha negyvenezer ember van egy olyan területen, mely csak harmincezret tud eltartani, akkor az nem szívesség, ha kívülről élelmet hoznak be, hogy negyvenezres szinten tartsák őket. Ez mindössze azt garantálja, hogy az éhezés továbbra sem szűnik meg.

– Igaz. De ennek ellenére nehéz ölbe tett kézzel ülni, és nézni, ahogy éheznek.

Izmael vulkánszerűen morajlott. – Ki mondta azt, hogy ölbe tett kézzel kellene ülnünk, és néznünk, ahogy éheznek. Ha élelmet tudtok beszállítani, akkor bizonyára embereket is tudtok kiszállítani, nem igaz?

– De igen, valószínű.

– Szállítsatok át tízezret a világ valamely olyan részére, ahol élelemfölösleg van. Olaszország, Hawaii, Svájc, Nebraska, Oregon, Wales…

– Kétlem, hogy ezt az ötletet sokan támogatnák.

– Inkább emberbarátságot gyakoroltok, negyvenezret a tartós éhezés állapotában tartva.

– Sajnos, ez a helyzet.

– Ennyit a jóakaratról.

– Van még egy kérdésem ebben a témában – szólaltam meg.

– Hadd halljam!

– Rendkívüli mértékben növeljük a tápláléktermelést az Egyesült Államokban évről évre, népességünk növekedése azonban viszonylag szerény. Ezzel szemben a népesség növekedése az alacsony szintű mezőgazdasággal rendelkező országokban a leggyorsabb. Úgy tűnik, ez ellentmond annak, ahogy az élelemtermelés összefügg a népesség növekedésével.

Enyhe méltatlankodással rázta meg a fejét. – A következő jelenséget figyeltük meg: „A tápláléktermelés minden olyan növelésére, mely egy megnövekedett népesség táplálására irányul, a népesség további növekedése a válasz.” Ez nem mond semmit arról, hogy hol következnek be ezek a változások.

– Nem értem.

– A nebraskai tápláléktermelésben bekövetkező növekedés nem szükségszerűen Nebraskában idéz elő népességnövekedést. Előidézheti a népesség növekedését valahol Indiában vagy Afrikában.

– Még mindig nem értem.

– A tápláléktermelés minden növelésére a népesség növekedése a válasz valahol. Más szóval, valaki fogyasztja Nebraska feleslegeit – s ha nem így lenne, Nebraska gazdálkodói azon nyomban felhagynának a feleslegek termelésével.

Néhány percre elgondolkodtam. – Azt akarod mondani, hogy a fejlett országok gazdálkodói táplálják a harmadik világ népességrobbanását?

– Végül is – mondta –, ki más táplálná?

Ültem és bámultam rá.

– Amint látod, odatettem egy könyvet a széked mellé – szólt Izmael.

Az amerikai indiánok hagyományai-t találtam a földön.

– Minthogy a népességszabályozás témájánál járunk, nézd meg azt a térképet a törzsek elhelyezkedéséről ott az elején. Sok mindent megmagyaráz. – Miután egy percig tanulmányoztam, megkérdezte, hogy mit veszek ki belőle.

– Nem voltam tisztában azzal, hogy ilyen sok különböző nép élt itt.

– Nem mind egy időben létezett, de legtöbbjük igen. Szeretném, ha elgondolkodnál arról, hogy mit szolgált növekedésük korlátozása.

– Miben kellene a térképnek a segítségemre lennie?

– Azt akarom, hogy megértsd, ez korántsem volt üres földrész. A népességszabályozás nem fényűzés, hanem szükségszerűség volt.

– Rendben.

– Eszedbe jutott valami?

– Mármint a térképről? Nem, sajnos semmi.

– Válaszolj nekem arra, hogy mit tesznek a ti kultúrátok emberei, ha belefáradnak abba, hogy Amerika zsúfolt északkeleti részén éljenek?

– Egyszerű. Elköltöznek Arizonába. Vagy Új-Mexikóba. Vagy Coloradóba. A tágas, gyéren lakott térségekbe.

– És hogy tetszik ez a tágas, gyéren lakott térségekben élő Elvevőknek?

– Nem tetszik nekik. Matricákat ragasztanak az autóik lökhárítójára, olyan felirattal, hogy „Ha szereted Új-Mexikót, menj vissza oda, ahonnan jöttél!”

– De nem mennem vissza.

– Nem, egyre csak jönnek.

– Miért nem tudják e területek Elvevői megállítani az áradatot? Miért nem tudják korlátozni a népességnövekedést északkeleten?

– Fogalmam sincs.

– Tehát az adott ország egyik részében a növekedés, melynek megfékezésével senki sem törődik, mert a többlet szabadon beáramolhat a tágas, gyéren lakott nyugati térségekbe.

– Így van.

– Pedig ezen államok mindegyikének van határa. Miért nem tartják távol ezek a határok őket?

– Mert azok csak képzeletbeli vonalak.

– Pontosan. Ahhoz, hogy arizonaivá válj, mindössze át kell lépned azt a képzeletbeli vonalat, és le kell telepedned. Fontos lenne viszont észrevenni, hogy a térképen jelölt Meghagyó népek mindegyikét körülvette egy olyan határ, amely határozottan nem képzeletbeli volt: egy kulturális határ. Ha a navajók kezdték összezsúfolva érezni magukat, nem mondhatták: „Nos, a hopiknak van egy csomó tágas, gyéren lakott térségük. Menjünk át oda, és legyünk hopik!” Ez elképzelhetetlen lett volna számukra. Röviden szólva, a New York-iak megoldhatják túlnépesedési problémáikat azzal, hogy arizonaiakká válnak, de a navajók nem oldhatták meg túlnépesedési problémáikat azzal, hogy hopikká váltak. Ezek a kulturális határok olyan határok voltak, melyeket senki nem léphetett át kénye-kedve szerint.

– Igaz. Ezzel szemben a navajo indiánok átléphették a hopik területi határát anélkül, hogy a kulturális határukat átlépték volna.

– Úgy érted, hogy betörhettek hopi területre. Igen, feltétlenül. De a kérdés, amit én hangsúlyozok, még mindig válaszra vár. Ha átléptél hopi területre, nem adtak egy kérdőívet, hogy töltsd ki, hanem megöltek. Ez nagyon jól működött. Ez hatalmas ösztönzést jelentett az itt élő népeknek növekedésük korlátozására.

– Igen, ez így van.

– Ezek a népek nem az emberiség vagy a környezet érdekében korlátozták növekedésüket, hanem azért, mert ez többnyire könnyebb volt, mint háborúzni a szomszédaikkal. És persze voltak néhányan, akik nem tettek különösebb erőfeszítést növekedésük korlátozására, mert nem tartottak a szomszédaik elleni háborútól. Nem áll szándékomban azt állítani, hogy ez egy utópisztikus álom békés birodalma volt. Egy olyan világban, ahol semmiféle Nagy Testvér nem figyeli mindenki viselkedését, és nem garantálja mindenki tulajdonjogait, jól jön, ha rettenthetetlenségről és kegyetlenségről zengő hírnévvel rendelkezik valaki – és nem azzal tehet szert ilyen hírnévre, hogy kurta megjegyzéseket küldözget szomszédainak. Azt akarták, hogy szomszédaik pontosan tudják, mi vár rájuk, ha nem korlátozzák a növekedésüket, és nem maradnak a saját területükön.

– Igen, értem. Korlátozzák egymást.

– De nem csak átléphetetlen területi határok felállításával. Kulturális határaiknak is átléphetetleneknek kellett lenniük. A narragansetek többletnépsége nem csomagolhatott össze, és nem költözhetett el egyszerűen nyugatra, hogy cheyenne legyen. A narraganseteknek ott kellett maradniuk, ahol voltak, és korlátozniuk kellett a népességüket.

– Igen, ez érthető. Ez egy másik olyan eset, ahol a változatosság úgy tűnik, jobban működik, mint az egyneműség.

– Egy héttel ezelőtt – szólt Izmael –, amikor a törvényekről beszélgettünk, azt mondtad, csak egy fajta törvény létezik arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene élniük az embereknek – olyan, ami szavazással megváltoztatható. Most mit gondolsz? Megváltoztathatók-e szavazással azok a törvények, amelyek a vetélkedést irányítják a közösségben?

– Nem. De ezek nem abszolút érvényűek, mint az aerodinamikai törvények, hanem megszeghetők.

– Az aerodinamikai törvények nem szeghetők meg?

– Nem. Ha a repülőgéped nem a törvénynek megfelelően van megépítve, akkor nem repül.

– De ha lelököd egy szikláról, akkor a levegőben marad, ugye?

– Egy darabig.

– Ugyanez igaz arra a civilizációra, mely ellentmond a korlátolt vetélkedés törvényének. A levegőben marad egy ideig, aztán zuhanva hullik alá. Nem ezzel találták-e szembe magukat a kultúrátokban élő emberek? A zuhanással?

– De igen.

– Másképp teszem fel a kérdést. Egészen bizonyos vagy abban, hogy bármely fajnak, mely elvi megfontolásból kivonja magát az ésszerű vetélkedés törvénye alól, az a vég jut, hogy elpusztítja a közösséget saját terjeszkedése érdekében?

– Igen.

– Akkor ezzel mit fedeztünk fel?

– Felfedeztük egy szeletét annak a biztos tudásnak, mely arra vonatkozik, hogyan kell élniük az embereknek. Hogyan muszáj élniük valójában.

– Egy héttel ezelőtt azt mondtad, hogy ez a tudás megszerezhetetlen.

– Igen. De…, de nem értem, hogyan… Várj egy percet.

– Csak nyugodtan.

– Nem látom be, hogyan lehet ezt általában véve a tudás alapkövévé tenni. Úgy értem, nem látok semmiféle módot arra, hogy ezt a tudást általános értelemben, más kérdések esetében is alkalmazzam.

– Megmutatják nektek az aerodinamikai törvények, hogy hogyan hozzátok rendbe a hibás géneket?

– Nem.

– Akkor mi értelmük van?

– Az az értelmük, hogy… Képessé tesznek bennünket a repülésre.

– Az a törvény, amit itt felvázoltunk, az életre teszi képessé a fajokat; képessé teszi őket – ideértve az embert is – a fennmaradásra. Nem fogja elárulni nektek, hogy a közérzetjavító drogokat vajon törvényessé kellene-e tenni vagy sem. Nem fogja elárulni nektek, hogy a házasság előtti szex jó-e vagy rossz. Nem fogja elárulni nektek, hogy a halálbüntetés helyes-e vagy helytelen. Azt viszont meg tudja mondani, hogyan éljetek, ha el akarjátok kerülni a kipusztulást. Ez az első és legalapvetőbb tudás, melyre bárkinek is szüksége lehet.

– Ez igaz. Ennek ellenére… ennek ellenére a kultúrám emberei nem fogják elfogadni.

– Arra gondolsz, hogy a kultúrádban nem fogják elfogadni, amit itt megtanultál.

– Úgy van.

– Tisztázzuk, hogy mit fognak elfogadni, és mit nem. A törvény maga vitathatatlan. Jelen van, létezik az életközösségen belül. Az Elvevők azt fogják tagadni, hogy ez érvényes az emberiségre.

– Így van.

– Ez aligha ér meglepetésként. Kultúra Anya el tudta fogadni azt a tényt, hogy az emberiség otthona nem a világegyetem középpontja. El tudta fogadni, hogy az ember a közönséges posványból fejlődött ki. Soha nem fogja azonban azt a tényt elfogadni, hogy az ember nem élvez mentességet az életközösség békefenntartó törvénye alól. Ha ezt elfogadná, azzal saját vesztét idézné elő.

– Akkor hát mi a véleményed? Hogy reménytelen?

– Korántsem. Kultúra Anyával nyilván le kell számolni, ha fenn akarok maradni, s ez olyasmi, amit a kultúrátok emberei meg is tudnak tenni, mivel kizárólag a ti agyatokban létezik. Amint megszűntök figyelni rá, ő is megszűnik létezni.

– Igaz. De nem hiszem, hogy az emberek hagyni fogják, hogy ez megtörténjen.

Izmael vállat vont. – Akkor a törvény fogja ezt megtenni helyettük. Ha elutasítják, hogy a törvény szerint éljenek, akkor egész egyszerűen nem fognak élni. Ez a törvény egyik alapműködése: azok, akik a közösség stabilitását veszélyeztetik azzal, hogy ellenszegülnek a törvénynek, automatikusan megsemmisítik önmagukat.

– Az Elvevők soha nem fogják ezt elfogadni.

– Az elfogadásnak ehhez semmi köze. Ilyen alapon a szikla széléről lelépő emberről is beszélhetsz úgy, mint aki nem fogadja el a gravitáció következményeit. Az Elvevők önmaguk megsemmisítésének folyamatát élik jelenleg, s mire a végére érnek, helyreáll a közösség stabilitása, és meg lehet kezdeni az általatok okozott kár helyrehozatalát.

– Ez igaz.

– Másrészt viszont, azt hiszem alaptalanul pesszimisták vagytok ezzel kapcsolatban. Azt hiszem, létezik egy csomó olyan ember, aki tudja, hogy a komédiának vége, s kész valami újat hallani – aki valami újat akar hallani, épp úgy, ahogy te.

– Remélem, igazad van.

– Nem vagyok teljesen megelégedve azzal, ahogy ezt a törvényt megfogalmaztuk – mondtam.

– Nem?

– Egy törvényként hivatkozunk rá, holott a valóságban három törvényről van szó. Vagyis én mindenesetre három törvényként írtam le.

– A három törvény egy-egy ág. Te a törzset keresed, ami talán valami olyasmi, hogy: „Egyetlen faj sem teheti a világ életét a saját tulajdonává.”

– Igen, ezt biztosítják a vetélkedés szabályai.

– Ez a törvény egyik megfogalmazása. Íme egy másik: „A világot nem egyetlen fajért teremtették.”

– Igen. Akkor hát az embert bizonyosan nem arra teremtették, hogy meghódítsa és uralja azt.

– Ez túl nagy ugrás. Az Elvevők mitológiájában a világnak uralkodóra volt szüksége, mert az istenek rendetlenséget csináltak benne. Amit ők teremtettek az őserdő, szédületes káosz, anarchia volt. De valóban az volt-e?

– Nem, szabályosan működött minden. Az Elvevők voltak azok, akik a rendetlenséget meghonosították a világban.

– A törvény uralma elegendő volt, és most is elég. Nem volt szükség az emberre, hogy ő teremtsen rendet a világban.

– Így igaz.

– A kultúrátokban élő emberek megrögzött makacssággal ragaszkodnak az ember különleges mivoltához. Kétségbeesetten bizonygatják, hogy van egy hatalmas szakadék az ember és a teremtés többi része között. Az emberi felsőbbrendűség e mitológiája igazolja azt, hogy azt tesznek a világgal, ami nekik tetszik, ugyanúgy, ahogy Hitler felsőbbrendűségi mitológiája igazolta, hogy azt tett Európával, ami neki tetszett. De ez a mitológia nem igazán kielégítő. Az Elvevők egy végtelenül magányos nép. Számukra a világ ellenséges terület, és különlegességük folytán mindenütt úgy élnek benne, mint egy megszálló hadsereg, igedenként és elszigetelten.

– Ez igaz. De mire célzol?

Kérdésemre Izmael kérdéssel válaszolt:

– A Meghagyóknál a bűnözés, az elmebetegség, az öngyilkosság és a kábítószer-élvezet ritkaságszámba menő jelenségek. Ezzel hogyan számol el Kultúra Anya?

– Hát talán azért van ez… pontosabban Kultúra Anya azt mondja, ez azért van, mert a Meghagyók egyszerűen túl primitívek ahhoz, hogy ezekkel rendelkezzenek.

– Más szóval a bűnözés, az elmebetegség, az öngyilkosság és a kábítószer élvezet egy fejlett kultúra részei.

– Úgy van. Persze ezt senki sem mondja így ki, de így értelmezik. Ezekkel fizetünk a fejlettségért.

– Van egy ezzel ellentétes vélemény, mely a kultúrátokban széles körben tartotta magát nagyjából egy évszázadig. Egy ezzel ellentétes vélemény abban a vonatkozásban, hogy miért fordulnak elő ritkán ezek a dolgok a Meghagyóknál.

Gondolkodtam egy percig.

– A Nemes Vadember elméletre gondolsz. Nem ismerem minden részletében.

– De van róla egy elképzelésed.

– Igen.

– Ez az, ami a kultúrátokban ismert – nem az elmélet részletesen, hanem egy elképzelés róla.

– Ez igaz. Arról a gondolatról van szó, hogy a természeti népek általában nemes lelkűek. A sok naplemente meg égiháború végignézése teszi ezt. Nem is tudom. Nem lehet megnézni egy naplementét, aztán elmenni és felgyújtani a szomszéd tipijét. A természethez közeli élet csodálatos a szellemi egészség szempontjából.

– Bízom benne, hogy érted, én semmi ilyesmit nem mondok.

– Igen. De akkor mit mondasz?

– Megvizsgáltuk azt a történetet, amit az Elvevők adtak elő az elmúlt tízezer év alatt. A Meghagyók is előadnak egy történetet. Nem egy elmesélt, hanem egy előadott történetet.

– Ezt hogy érted?

– Ha a kultúrátok különböző népeinél jársz – Kínában, Japánban, Oroszországban, Angliában vagy Indiában – mindegyik nép teljesen eltérő módon fog számot adni önmagáról, ennek ellenére mindnyájan egyazon alaptörténetet adnak elő, s ez az Elvevők története. Ugyanez igaz a Meghagyókra. Az afrikai busmanok, az ausztráliai alawák, a brazíliai kreen-akrorék és az egyesült államokbeli navajók mind eltérő módon adnak számot önmagukról, de ők is egy alaptörténetet adnak elő, s ez a Meghagyók története.

– Értem, mire célzol. Nem az számít, hogy milyen történetet mesélsz, hanem a mód, ahogyan valójában élsz.

– Helyes. Az a történet, amit az Elvevők adtak itt elő az elmúlt tízezer év alatt, nemcsak hogy végzetes az emberiség és a világ számára, hanem alapvetően egészségtelen és elégtelen. Egy nagyzási hóbortban szenvedő ember agyréme, előadása pedig egy kapzsisággal, gonoszsággal, elmebetegséggel, bűnözéssel és kábítószer-élvezettel szitává lyuggatott kultúrát adott az Elvevőknek.

– Igen, úgy tűnik, igazad van.

– Az a történet, amit a Meghagyók adtak itt elő az elmúlt hárommillió év alatt, nem hódításról és uralkodásról szól. Ennek előadása nem hatalmat biztosít nekik, hanem olyan életet, amely kielégítő és jelentőségteljes a számukra. Ezt fogod látni, ha közéjük mész. Nem forrongnak elégedetlenül lázadozva, nem veszekednek szüntelenül azon, hogy mit kellene megengedni, és mit kellene megtiltani, nem vádolják örökké azzal a másikat, hogy az nem él helyesen, nem egymástól rettegve élnek, nem bolondulnak bele abba, hogy üresnek és értelmetlennek érzik az életüket, nincs szükségük arra, hogy a napok átvészeléséhez drogokkal kábítsák magukat, nem találnak ki hetente új vallást, hogy az valamiféle kapaszkodót adjon nekik, nem keresnek örökké valami olyasmit, amit tenni, vagy amiben hinni lehet, hogy az életüket leélésre érdemessé tegye. És – ismétlem – ez nem azért van, mert a természethez közel élnek, vagy mert nincs hivatalos kormányuk, vagy mert nemesnek születtek. Egyszerűen azért van, mert egy olyan történetet adnak elő, mely jól szolgálja az embereket – egy olyan történetet, amely hárommillió évig jól szolgálta és még ma is jól szolgálja az embereket, legalábbis ott, ahol az Elvevőknek még nem sikerült kiirtaniuk.

– Ez félelmetesen hangzik. Mikor jutunk el ehhez a történethez?

– Holnap. Legalábbis holnap elkezdjük.