Hat

– És ma hogy érzed magad? – kérdezte Izmael. – izzad a tenyered? Kalapál a szíved?

Elgondolkodva tekintettem rá a kettőnket elválasztó üvegfalon keresztül. Ez az ironikus játékosság valami újdonság volt, és nem voltam biztos abban, hogy tetszik. Arra csábított, hogy emlékeztessem rá, az Isten szerelmére, ő mégiscsak egy gorilla, de fegyelmeztem magam, és azt dörmögtem:

– Eddig viszonylag nyugodt voltam.

– Jó. Miként a Második Lator, te is olyan vagy, akit a világ aljas ütései és csapásai annyira felháborítottak, hogy vakmerően bármit megteszel, csak hogy bosszantsd azt.

– Ahogy mondod.

– Akkor hát kezdjük. A gondolkodás határán szembetaláljuk magunkat a kultúrátok egyik falával. Tegnap emlékműnek hívtam, de azt hiszem, egy falat semmi sem akadályoz meg abban, hogy egyben emlékmű is legyen. Mindenesetre ez a fal egy olyan axióma, mely azt állítja, hogy biztos tudás hozzáférhetetlen arról, hogy hogyan kellene élniük az embereknek. Én elutasítom ezt az axiómát, és átmászok a falon. Nincs szükségünk prófétákra, hogy megmondják nekünk, hogyan kell élni; ki tudjuk azt találni mi magunk, megtanácskozzuk, hogy mi is van ott valójában.

Erre nem lehetett mit mondani; megvontam a vállam.

– Te persze kételkedsz eben. Az elvevők szerint a világegyetemben mindenféle hasznos információ megtalálható, de ezek közül semmi nem vonatkozik arra, hogy hogyan kellene élniük az embereknek. A világegyetemet tanulmányozva megtanultátok, hogyan kell repülni, atomot hasítani, fénysebességgel üzeneteket küldeni a csillagokba és így tovább, de arra nincs mód, hogy szert tegyetek mindenek közt a legalapvetőbb és legszükségesebb tudásra: annak tudására, hogyan kell élnetek.

– Úgy van.

– Egy évszázaddal ezelőtt a világ pilótajelöltjei pontosan ugyanebben a helyzetben voltak, abban a tekintetben, hogy megtudják, hogyan kell repülni. Érted, miért?

– Nem. Nem értem, mi köze van ehhez a pilótáknak.

– Messze nem volt bizonyos, hogy az a tudás, amit ezek a pilótajelöltek kerestek, létezett-e egyáltalán. Néhányan azt mondták, hogy ezt nem lehet megtalálni, tehát nincs értelme keresni. Most már érted a hasonlóságot?

– Igen, azt hiszem.

– Jóllehet, még ennél is több hasonlóság van. Abban az időben a repülésről szóló ismeretek egyetlen töredékét sem lehetett biztosnak tekinteni. Mindenkinek megvolt a maga elmélete. Az egyik azt mondta: „A repülés egyetlen módja a madarak utánzása; egy csapkodó szárnypárra van szükség.” Egy másik pedig ezt: „Egy pár nem elég, kettőre van szükség.” Megint más azt mondta: „Képtelenség. A papírrepülők csapkodó szárnyak nélkül szállnak. Egy merev szárnypár kell meg egy erőgép, mely keresztülnyomja az embert a levegőn.” És még sorolhatnám. Szívük szerint érvelhettek a kedvenc elméletükkel, mert nem volt egyetlen dolog sem bizonyos. Annyit tehettek mindössze, hogy kipróbálják, működik-e az elképzelésük.

– Így van.

– Mi tette volna képessé őket arra, hogy hatékonyabban járjanak el?

– Hát, amint mondod, nyilván valamiféle tudás.

– De mégis miféle tudás?

– Te jóságos ég… Tudniuk kellett volna, hogyan kell felemelkedni. Tudniuk kellett volna, hogy a szárnyszelvény felett áramló levegő…

– Mit próbálsz most leírni?

– Azt, hogy mi történik, amikor levegő áramlik egy szárnyszelvény felett.

– Vagyis azt, ami mindig megtörténik, amikor levegő áramlik egy szárnyszelvény felett?

– Úgy van.

– Hogy hívják ezt? Azt az állítást, mely leírja, ami mindig megtörténik, ha bizonyos feltételek teljesülnek.

– Törvényeknek.

– Hát persze. Az első pilótáknak ki kellett próbálniuk, hogy működik-e az elképzelésük, mert nem ismerték az aerodinamikai törvényeket – még csak azt sem tudták, hogy ilyen törvények léteznek.

– Értem, mire célzol.

– A kultúrátokban élő emberek ugyanebben a helyzetben vannak, mikor arra kerül a sor, hogy megtanulják, hogyan kell élniük. Ki kell próbálniuk, működik-e az elképzelésük, mert nem ismerik az ide vonatkozó törvényeket – és még csak azt sem tudják, hogy ezek a törvények léteznek.

– Én pedig egyetértek velük – mondtam.

– Bizonyos vagy abban, hogy nincsenek törvények arra vonatkozóan, hogy hogyan kell élniük az embereknek.

– Így van. Nyilván léteznek olyan kitalált törvények, mint a kábítószer-élvezet elleniek, ezek azonban szavazással megváltoztathatók. Az aerodinamikai törvényeket nem lehet szavazással megváltoztatni – arról pedig, hogy hogyan kellene élniük az embereknek, ilyen törvények nem léteznek.

– Értem. Ezt tanítja Kultúra Anya, és ebben az esetben te egyetértesz vele. Jól van. De azt végre pontosan érted, hogy mivel próbálkozom én itt: akarok neked mutatni egy olyan törvényt, mellyel kapcsolatban egyet fogsz érteni velem abban, hogy az semmiféle szavazás útján nem változtatható meg.

– Bár nagyon igyekszem, el nem tudom képzelni, hogyan fogod ezt megvalósítani.

– Mi a gravitáció törvénye? – kérdezte Izmael, ismét rám ijesztve egy látszólagos témaváltoztatással.

– A gravitáció törvénye? Nos a gravitáció törvénye az, hogy… a világegyetemben minden részecske vonzza az összes többi részecskét, és ez a vonzás a köztük lévő távolság függvényében.

– És miből olvasták ki a törvény megfogalmazását?

– Ezt hogy érted?

– Mit vizsgáltak meg a levezetéséhez?

– Hát… az anyagot. Az anyag viselkedését.

– Nem a méhek szokásainak tüzetes tanulmányozásából vezették le.

– Nem.

– Ha az ember meg akarja érteni a méhek szokásait, akkor a méheket tanulmányoz, nem hegyek építését.

– Természetesen.

– És ha az a különös elképzelésed lenne, hogy talán léteznek törvények arra vonatkozóan, hogy hogyan kell élni, ezt hol keresnéd?

– Fogalmam sincs.

– Felnéznél az égre?

– Nem.

– Az atomon belüli részecskék birodalmának a mélyére hatolnál?

– Nem.

– A fa tulajdonságait tanulmányoznád?

Újra nemet intettem.

– Próbáld meg kitalálni.

– Antropológia?

– Az antropológia egy tudományterület, mint a fizika. Úgy fedezte fel Newton a gravitáció törvényét, hogy elolvasott egy fizikakönyvet? Abban volt leírva a törvény?

– Nem.

– Hol volt leírva?

– Az anyagban. Az anyagi világegyetemben.

– Szóval, még egyszer: Ha létezik az életre vonatkozó törvény, akkor az hol van leírva?

– Azt hiszem, az ember magatartásában.

– Félelmetes hírem van a számodra. Az ember nincs egyedül ezen a bolygón. Része egy közösségnek, melytől teljes mértékben függ. Gyanítottad valaha is ezt a jelenséget?

Most először láttam, hogy csak az egyik szemöldökét emeli fel.

– Nem kell gúnyolódnod – sértődtem meg kissé.

– Mi a neve ennek a közösségnek, melynek az ember csak egy tagja?

– Életközösség.

– Bravó. Hihetőnek tűnik egyáltalán számodra az, hogy azt a törvényt, amit keresünk, leírhatták ebben a közösségben?

– Nem tudom.

– Mit mond Kultúra Anya?

Becsuktam a szememet, és hallgatóztam egy ideig.

– Kultúra Anya azt mondja, hogy még ha létezne is ilyen törvény, az ránk nem vonatkozna.

– Miért nem?

– Mert mi magasan e közösség összes többi tagja felett állunk.

– Értem. És szerinted létezik bármilyen más törvény, aminek a hatálya alól fel vagytok mentve, mert emberek vagytok?

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy a tehenekre és a svábbogarakra érvényes a gravitáció törvénye. Ti fel vagytok mentve alóla?

– Nem.

– És az aerodinamikai törvények alól?

– Nem.

– Genetikai törvények?

– Nem.

– Termodinamikai törvények?

– Nem.

– Egyáltalán, létezik szerinted bármilyen törvény, aminek a hatálya alól az emberek fel vannak mentve?

– Most így hirtelen, úgy tűnik, nem.

– Szólj, ha találsz ilyet. Az lesz az igazi újság.

– Rendben.

– De eközben, ha véletlenül mégiscsak létezik egy olyan törvény, mely általánosan irányítja a viselkedést az életközösségben, az emberek kivételek lennének alóla.

– Hát, erre tanít Kultúra Anya.

– És mit mondasz te?

– Nem tudom. Nem értem, hogyan lehetne különösebb fontossága ránk nézve egy teknősbékára és pillangókra vonatkozó törvénynek. Gondolom a teknősbékák és a pillangók betartják azt a törvényt, amiről beszélsz.

– Úgy van. Betartják. Ami pedig a fontosságot illeti, az aerodinamikai törvények nem mindig voltak fontosak a számotokra, ugye?

– Nem.

– Mikor váltak fontossá?

– Hát… amikor repülni akartunk.

– Amikor valaki repülni akar, a repülést irányító törvények fontossá válnak.

– Igen, így van.

– Amikor pedig valaki a kipusztulás határához érkezik, és még élni akar egy darabig, minden bizonnyal az életet irányító törvények válnak fontossá.

– Igen, bizonyára így van.

– Mi a hatása a gravitáció törvényének? Mire jó valójában a gravitáció?

– Azt mondanám, hogy a gravitáció rendezi a dolgokat makroszkopikus szinten. Ez fogja össze a mindenséget – a naprendszert, a tejútrendszert, a világegyetemet.

Izmael bólintott. – Mi pedig azt a törvényt keressük, ami az életközösséget fogja össze. Ez rendezi a dolgokat biológiai szinten, ugyanúgy, ahogy a gravitáció törvénye rendezi a dolgokat makroszkopikus szinten.

– Rendben. – Izmael megérezhette, hogy valami más jár a fejemben, mert várta, hogy folytassam. – Nehéz elhinni, hogy a biológusaink nem tudnak semmit erről a törvényről.

Csodálkozva ráncolta össze arcának durva, kékesszürke bőrét.

– Azt képzeled, hogy Kultúra Anya a biológusaitokhoz nem beszél?

– Ők sem kivételek.

– Akkor hát mit mesél nekik?

– Azt, hogy ha létezik is ilyen törvény, az ránk nem vonatkozik.

– Persze. De ez nem igazán válasz a kérdésedre. A biológusaitok bizonyára nem lennének meglepve, ha azt hallanák, hogy a viselkedés a természetes közösségben bizonyos mintákat követ. Ne feledd, hogy amikor Newton kimondta a gravitáció törvényét, senki sem lepődött meg. Nem emberfeletti teljesítmény észrevenni, hogy az alá nem támasztott tárgyak a Föld középpontja felé esnek. Ezt minden két évnél idősebb ember tudja. Newton érdeme nem a gravitáció jelenségének felfedezése volt, hanem a jelenség törvényként való megfogalmazása.

– Igen, értem, mire gondolsz.

– Ugyanígy, abból, amit itt az életközösségbeli életről felfedezel, semmi sem fog meglepni senkit, különösen nem a természettudósokat, a biológusokat vagy az állatok magatartásának kutatóit. Az én érdemem, ha sikerrel járok, egyszerűen ennek törvényként való megfogalmazása lesz.

– Felfogtam.

– Mondanád azt, hogy a gravitáció törvénye a repülésről szól?

Ezen egy ideig gondolkodtam. – Nem a repülésről szól, de egész biztosan jelentős a repülés szempontjából, ha ugyanúgy vonatkozik a repülőgépre, mint a sziklákra. Nem tesz különbséget a repülőgép és a sziklák között.

– Igen. Az a törvény, amit itt keresünk, nagyon hasonló ehhez a civilizációk tekintetében. Nem a civilizációkról szól, de ugyanúgy vonatkozik a civilizációkra, ahogy a madárcsapatokra és az őzcsordákra. Nem tesz különbséget az emberi civilizációk és a méhkasok között. Az összes fajra vonatkozik, megkülönböztetés nélkül. Ez az egyik oka annak, hogy a törvényt nem fedezték fel a kultúrátokban. Az Elvevők mitológiájának értelmében az ember definíció szerint biológiai kivétel. A sok millió faj közül mindössze egyetlen egy a végtermék. A világot nem azért teremtették, hogy békákat, cápákat vagy szöcskéket szüljön. Azért teremtették, hogy embert szüljön. Tehát az ember egyedül, páratlanul és minden mástól végtelenül elkülönülve áll.

– Így igaz.

A következő néhány percet Izmael azzal töltötte, hogy egy körülbelül fél méternyire az orra előtt levő pontot bámult, én pedig azon kezdtem töprengeni, vajon elfelejtette-e, hogy én is ott vagyok. Aztán megrázta a fejét, és magához tért. Kapcsolatunk folyamán először valami kiselőadás-szerűséget tartott.

– Az istenek három gonosztettet követtek el az Elvevőkkel szemben – kezdte. – Először is, a Földet nem az Elvevők szerint azt megillető helyre, a világegyetem közepébe helyezték. Ezt hallani nagyon fájt nekik, de hozzászoktak. Még ha otthonuk messze nem is volt a világ közepe, abban azért még hihettek, hogy a teremtés drámájának ők a legfontosabb szereplői.

Az istenek második gonosztette azonban még az elsőnél is rosszabb volt. Mivel az ember volt a teremtés koronája, az a lény, akiért a világon minden mást teremtettek, lehettek volna annyira figyelmesek, hogy méltóságának és fontosságának kijáró módon teremtik meg – a teremtés egy önálló, különleges cselekedetében. Ezzel szemben úgy rendelték számára, hogy a közönséges posványból fejlődjön ki, éppen úgy, ahogy a kullancsok és a májmételyek. Ezt már igazán nehezen viselték el az Elvevők, de azért lassan kezdenek alkalmazkodni hozzá. Még ha az ember a közönséges posványból fejlődött is ki, mégis az ő istenek által elrendelt sorsa uralkodni a világ és talán maga a világegyetem felett is.

Hanem az istenek harmadik gonosztette volt az összes közt a legrosszabb. Bár az Elvevők ezt még nem tudják, de az istenek nem mentették fel az embert az alól a törvény alól, mely a hernyók, a kullancsok, a garnélarákok, a nyulak, a puhatestűek, az őzek, az oroszlánok és a medúzák életét meghatározza. Ugyanúgy nem mentették fel ez alól a törvény alól, ahogy nem mentették fel a gravitáció törvénye alól sem, és ez lesz az összes közt a legsúlyosabb csapás az elvevők számára. Az istenek többi gonosztettéhez tudtak alkalmazkodni. Ehhez alkalmazkodni lehetetlen.

Egy darabig üldögélt ott ez a szőr- és húshegy, hagyva, hogy ez a kijelentés ülepedjen. Aztán folytatta. – Minden törvénynek vannak következményei, máskülönben nem lehetne felfedni mint törvényt. Annak a törvénynek a következményei, amit mi keresünk, nagyon egyszerűek. Azok a fajok, melyek a törvényhez alkalmazkodva élnek, örökké élnek – amennyiben a környezeti feltételek ezt lehetővé teszik. Ezt remélem jó hírnek tekintik majd az emberiségre nézve általában, mert ha az emberiség e törvényhez alkalmazkodva él, akkor ugyanígy örökké fog élni – vagyis addig, amíg a feltételek ezt lehetővé teszik.

De persze nem ez a törvény egyetlen következménye. Azok a fajok, melyek nem a törvényhez alkalmazkodva élnek, kipusztulnak. A biológiai idő léptékében mérve nagyon gyorsan kipusztulnak. És ez nagyon kellemetlen hír lesz a kultúrátok emberei számára – a legkellemetlenebb, amit valaha is hallottak.

– Remélem, nem gondolod, hogy ez útbaigazít abban, hogy hol keressem ezt a törvényt – mondtam.

Izmael gondolkodott a pillanatig, aztán felvett egy ágat a jobbjánál levő halomból, felemelte, hogy lássam, majd leejtette a padlóra. – Ezt a hatást próbálta megmagyarázni Newton. – Egyik kezével a külvilág felé intett. – Ezt a hatást próbálom megmagyarázni én. Oda kinézve egy olyan fajokkal teli világot látsz, mely fajok – ha a környezeti feltételek lehetővé teszik – a végtelenségig fognak élni.

– Igen, én is így gondolom. De miért kell ezt megmagyarázni?

Izmael kiválasztott egy másik ágat a halomból, felemelte, és leejtette a padlóra.

– Miért kell ezt megmagyarázni?

– Tehát azt mondod, hogy ez a jelenség nem csak úgy történik, hanem egy törvény következménye.

– Pontosan. Egy törvény működik, az én feladatom pedig megmutatni neked, hogyan. Ennek jelenleg a legkönnyebb módja, ha kimutatom a hasonlóságát olyan törvényekkel, melyeket már ismersz – a gravitációéval és az aerodinamikaiakkal.

– Készen állok.

– Azt tudod, hogy amint itt ülünk, semmiféle értelemben nem szegjük meg a gravitáció törvényét. Az alá nem támasztott testek a Föld középpontja felé esnek, a mi támaszaink pedig azok a felületek, amelyeken ülünk.

– Így igaz.

– Az aerodinamikai törvények nem adnak nekünk módot arra, hogy megszegjük a gravitáció törvényét. Ezt te is jól tudod. Mindössze arra adnak lehetőséget, hogy a levegőt használjuk támaszként. Egy repülőgépen ülő emberre pontosan ugyanúgy hat a gravitáció, mint ahogy itt ülve miránk. Ám a repülőn ülő ember élvezi azt a szabadságot, amivel mi nem rendelkezünk, a levegő szabadságát.

– Igen.

–A törvény, amit mi keresünk, olyan, mint a gravitáció törvénye: nem lehet megszabadulni tőle, de arra van mód, hogy megtaláljuk a repülés – a levegő szabadsága – megfelelőjét. Vagy ha úgy tetszik, lehetséges olyan civilizációt építeni, amely repül.

Egy darabig csak bámultam rá.

– Emlékszel, hogyan kezdtek próbálkozni az Elvevők a motoros repülés megvalósításával. Nem az aerodinamikai törvények megértésével kezdték. Nem kutatáson és gondosan megtervezett kísérleteken alapuló elmélettel kezdték. Egész egyszerűen szerkezeteket építettek, lelökték őket a sziklák széléről és bizakodtak.

Bólogattam.

– Na most. Részletesen végig szeretném követni ezeknek a korai kísérleteknek az egyikét. Tegyük fel, hogy ezt a kísérletet azoknak a csodálatos, pedállal hajtott szerkezeteknek az egyikével végzik, melyekre csapkodó szárnyakat szereltek, a madarak repülésének hibás megfigyelésére alapozva. A repülés kezdetekor minden jól megy. A mi repülős jelöltünket lelökik a szikla széléről, pedálozik szorgalmasan, járművének szárnyai pedig őrülten csapkodnak. Csodálatosan érzi magát, el van ragadtatva. Megtapasztalja a levegő szabadságát. Azt azonban nem veszi észre, hogy ez a jármű aerodinamikai szempontból alkalmatlan a repülésre. Egyszerűen nem felel meg azoknak a törvényeknek, melyek a repülést lehetővé teszik – de nevetne, ha ezt megmondanád neki. Soha nem hallott ilyen törvényekről, semmit sem tud róluk. Rámutat azokra a csapkodó szárnyakra, és így szól: „Látod? Akár a madár!” Ugyanakkor – gondoljon bármit – nem repül. Egy alátámasztás nélküli tárgy, mely a Föld középpontja felé esik. Nem repül, hanem szabadon esik. Eddig tudsz követni?

– Igen.

– Szerencsére – vagyis, jobban mondva, a mi repülősünk szerencsétlenségére – nagyon magas sziklát választott járművének elindításához. Csalódása időben és térben távol van. Csodálatosan érzi magát és gratulál önmagának a diadalhoz, holott a szabadesés törvénye szerint zuhan egyenesen lefelé. Olyan, mint az egyszeri ember, aki fogadásból kiugrik egy kilencvenedik emeleti ablakból. Elhagyva a tizedik emeletet, azt mondja magában: „Hát, eddig nem rossz!”

Szabadesése közben pilótánk is megtapasztalja a repülés mámorát. A magasból mérföldekre körbe ellát, de valami zavarja: a völgy alja ugyanolyan járművekkel van kipöttyözve, mint az övé – nincsenek összetörve, egyszerűen otthagyták őket. „Miért nincsenek a levegőben ezek a járművek” – töpreng – „ahelyett, hogy a földön állnának? Miféle bolond hagyná el a repülőgépét, mikor élvezheti a levegő szabadságát?” De hát törődik is ő a tehetségtelenekkel, a földhözragadt halandók hóbortjaival! Letekintve a völgybe valami más is felkelti a figyelmét. Úgy tűnik, nem tartja a magasságát. Valójában a föld emelkedik, közeledik feléje. Nem nagyon aggódik. Végül is, repülése eddig teljes sikerrel járt, és miért ne járna továbbra is sikerrel! Csak egy kicsit keményebben kell pedáloznia, ennyi az egész.

Eddig nem rossz! Mulattatja, ha azokra gondol, akik azt jósolták, hogy repülése szerencsétlenséggel, szétzúzott csontokkal és halállal fog végződni. Tessék, egészen idáig eljutott, és még egy horzsolás sincs rajta, szétzúzott csontokról nem is beszélve. Ekkor azonban ismét lenéz, és amit lát, az valóban megijeszti. A gravitáció törvénye tíz méter per másodperc per másodperces – gyorsuló – ütemben éri utol. A talaj most már riasztóan közeledik feléje. Ez aggasztja, de korántsem veszti el a reményt. „A gépem egészen idáig biztonságban elhozott” mondja magában. „Egyszerűen csak folytatnom kell.” Így aztán teljes erőből elkezd pedálozni. Ami persze nem tesz neki semmi jót, mert a gépe egyszerűen nincs összhangban az aerodinamikai törvényekkel. Még ha ezer ember ereje lakozik is a lábaiban – tízezeré, egymillióé – a gép nem fog tudni repülni. Ez a gép ugyanis kudarcra van ítélve – s ő úgyszintén, hacsak el nem hagyja.

– Helyes. Ezt értem, de azt nem, hogyan kapcsolódik mindez a beszélgetésünkhöz.

Izmael bólintott. – A kapcsolat a következő. Tízezer évvel ezelőtt a kultúrátokban élő emberek hasonló repülésbe fogtak: egy civilizációs repülésbe. Járművük semmiféle törvénnyel nem volt összhangban. Miként a mi képzeletbeli repülősünk, ők sem tudtak semmi arról, hogy létezik olyan törvény, melynek eleget kell tenni annak érdekében, hogy megvalósíthassák civilizációs repülésüket. Még csak el sem töprengtek rajta. A levegő szabadságát akarták, így hát felkerekedtek az első kezük ügyébe kerülő szerkezettel: az Elvevő Villámcsapással.

Kezdetben minden nagyon jól ment. Helyesebben szólva minden félelmetesen ment. Az Elvevők keményen pedáloztak, gépük szárnyai pedig gyönyörűen csapkodtak. Csodálatosan érezték magukat. Megtapasztalták a levegő szabadságát: megszabadultak azoktól a megszorításoktól, melyek megkötik és korlátozzák a biológiai közösség többi tagját. És ez a szabadság csodákat szült – mindazokat a dolgokat, amiket múltkor említettél: városiasodást, technikát, írásbeliséget, matematikát, tudományt.

Repülésük végtelennek és egyre izgalmasabbnak tűnt. Nem tudhatták, még csak nem is sejthették, hogy miként a mi szerencsétlen repülősünk is, a levegőben voltak ugyan, de nem repültek. Zuhantak, mert járművük egyszerűen nem felelt meg annak a törvénynek, mely a repülést lehetővé teszi. De a kiábrándulás ideje még nem érkezett el, így aztán pedáloznak és csodálatosan érzik magukat. Mint a mi repülősünknek, zuhanásuk során nekik is különös látványban van részük. A sajátjukhoz nagyon hasonló járművek maradványait látják – nincsenek megrongálva, mindössze elhagyták őket –, a maják, a hohokamok, az anasazik meg a Hopewell kultusz népeit, hogy csak az Újvilágban találtak közül említsek néhányat. „Miért vannak ezek a járművek a földön, ahelyett, hogy a levegőben lennének?” – töprengenek. – „Miért szeretne bármely nép inkább földhözragadt lenni, mikor bírhatná a levegő szabadságát, ahogy mi tesszük azt?” Ez túl van az érthetőség határán, kifürkészhetetlen rejtély.

Na de hát az ilyen őrült emberek hóbortjai az Elvevők számára nem jelentenek semmit. Ők pedáloznak keményen, és csodálatosan érzik magukat. Csak nem fogják elhagyni az általuk épített gépet. Örökké élvezni fogják a levegő szabadságát. De fájdalom, egy törvény le fog sújtani rájuk. Azt sem tudják, hogy egyáltalán létezik ilyen törvény, de ez a tudatlanság nem nyújt védelmet a következményei ellen. Ez egy éppen olyan kérlelhetetlen törvény, mint a gravitációé, és pontosan ugyanúgy éri őket utol, ahogy a gravitáció törvénye érte utol a mi repülősünket: gyorsuló ütemben.

Néhány búskomor tizenkilencedik századi gondolkodó, mint például Robert Wallace és Thomas Robert Malthus, letekint a völgybe. Ezer évvel korábban, sőt, még ötszáz évvel korábban sem vettek volna észre semmit. Most viszont elborzasztja őket a látvány. Olyan, mintha a talaj rohanna felfelé, hogy összetalálkozzon velük – mintha zuhannának a föld felé. Gondolkodnak egy darabig, aztán azt mondják: „Ha így folytatjuk, nagy bajban leszünk a nem túl távoli jövőben.” Az Elvevők többsége semmibe veszi a jóslataikat. „Megtettük ezt a roppant utat, s egy karcolás nem sok, annyi sem esett rajtunk. Igaz, hogy a talaj emelkedni látszik, de ez csak azt jelenti, hogy egy kicsit keményebben kell majd pedáloznunk. Aggodalomra semmi ok.” Ugyanakkor, éppen ahogy megjósolták, az éhezés rövid időn belül megszokott életkörülménnyé válik – és az Elvevőknek még keményebben és hatékonyabban kell pedálozniuk, mint korábban. Hanem, különös módon, minél keményebben és hatékonyabban pedáloznak, a körülmények annál rosszabbá válnak. Nagyon különös. Peter Farb ezt paradoxonnak hívja: „A termelés fokozása egy megnövekedett népesség élelmezése érdekében a népesség további növekedéséhez vezet.” „Sebaj” – mondják az Elvevők. „Egyszerűen rá kell állítanunk néhány embert egy megbízható születésszabályozási rendszer kidolgozására, és az Elvevő Villámcsapás örökké szárnyalni fog.”

De ilyen egyszerű válaszok manapság nem elegendőek a kultúrátokban élő emberek megnyugtatására. Mindenki lefelé tekint, a völgybe, és nyilvánvaló, hogy a talaj rohan felétek – mégpedig évről évre egyre gyorsabban rohan. Az Elvevő Villámcsapás befolyást gyakorol az alapvető ökológiai és planetáris rendszerekre, s ez a befolyás évről évre erőteljesebb. Alapvető, pótolhatatlan erőforrásokat pusztítanak el évről évre – évről évre egyre mohóbban. A pesszimisták – vagy meglehet, hogy ők a realisták – letekintenek, és azt mondják: „Nos, az összeütközés húsz évnyire lehet, vagy legfeljebb olyan örven évnyire. Az igazság az, hogy bármikor bekövetkezhet. Nem tudjuk biztosan.” De természetesen vannak optimisták is, akik azt mondják: „Bíznunk kell a járművünkben. Végül is, egészen idáig biztonságban elhozott bennünket. Ami előttünk van, az nem nagy ügy, csak egy kis domb, amit elkerülhetünk, épp csak egy kicsit keményebben kell pedáloznia mindenkinek. Akkor felemelkedünk majd egy dicső és végtelen jövőbe, az Elvevő Villámcsapás pedig el fog vinni bennünket a csillagokba, és meg fogjuk hódítani magát a világegyetemet.” A járművetek azonban nem fog megmenteni benneteket. Éppen ellenkezőleg, ez visz titeket a katasztrófa felé. Ötmilliárdnyian, tízmilliárdnyian, vagy húszmilliárdnyian pedálozva sem tudjátok repülésre bírni. Zuhant kezdettől fogva, s ez a zuhanás a végéhez közeledik.

– A legrosszabb ebben az – tettem hozzá végül –, hogy a túlélők, ha lesznek ilyenek, azonnal hozzálátnak, hogy újra megcsinálják az egészet, pontosan ugyanígy.

– Attól tartok, igazad van. Az elképzelések kipróbálásának módszere nem rossz mód arra, hogy megtanuljuk, hogyan kell repülőgépet építeni, de végzetes lehet, ha azt akarjuk megtanulni, hogyan kell civilizációt építeni.