Tizenegy

A szitáló eső nem állt el, és mikor másnap délben megérkeztem, egy lélek sem volt a környéken, akit lepénzelhettem volna. Egy katonai áruházból beszereztem két takarót Izmaelnek – egyet meg magamnak, hogy tarthassam benne a lelket. Morogva köszönömmel fogadta el, de azért úgy látszott, örül nekik. Egy darabig nyomott hangulatban üldögéltünk, aztán vontatottan hozzáfogott.

– Röviddel mielőtt eljöttem – már nem emlékszem, mi adott alkalmat erre a kérdésre – megkérdezted tőlem, mikor fogunk eljutni ahhoz a történethez, amit a Meghagyók adtak elő.

– Igen, emlékszem.

– Miért akarod megismerni ezt a történetet?

A kérdés meghökkentett. – Miért ne akarnám megismerni?

– Azt kérdeztem, mi a célod, mi jár a fejedben. Azt tudod, hogy Ábel majdhogynem halott.

– Hát… igen.

– Akkor mire jó megtudni, hogy milyen történetet adott elő?

– Ismétlem: miért ne tudnám meg?

Izmael megrázta hatalmas fejét. – Nem vagyok hajlandó ezen az alapon tovább folytatni. Az a tény, hogy nem vagyok képes okot adni neked arra, hogy ne tudj meg valamit, nem ad okot nekem arra, hogy tanítsam.

Nyilván rossz hangulatban volt. Nem hibáztattam, de megérteni sem nagyon tudtam, mivel ő ragaszkodott ahhoz, hogy így legyen.

Újra kezdte: – Ez mindössze kíváncsiság kérdése a számodra?

– Nem, azt nem mondanám. Te mondtad az elején, hogy két történetet adtak itt elő. Az egyiket már ismerem. Szerintem természetes, hogy szeretném megismerni a másikat is.

– Természetes… – mondta, mintha ez egy olyan szó lenne, amit nem nagyon szeret. – Jó lenne, ha valami olyasmivel tudnál előállni, aminek egy kicsit több súlya van. Olyasmivel, amiből érezném, hogy nem én vagyok itt az egyetlen, akinek használnia kell az agyát.

– Attól tartok, nem értem, mit akarsz tőlem.

– Tudom, hogy nem, és éppen ez az, ami bosszant. Passzív hallgatóvá váltál, kikapcsolod az agyad, amikor leülsz, és bekapcsolod, amikor felállsz, hogy távozz.

– Szerintem ez nem igaz.

– Akkor azt mondd meg nekem, hogy miért nem jelent számodra időpazarlást megismerni egy olyan történetet, amely jelenleg már alig létezik.

– Nos, én nem tartom időpazarlásnak.

– Ez nem elég jó. Az a tény, hogy valami nem időpazarlás, engem nem ösztönöz arra, hogy megtegyem.

Tehetetlenül vállat vontam.

Mélységesen felháborodva megrázta a fejét. – Valójában azt gondolod, hogy ezt megismerni értelmetlen lenne. Ez nyilvánvaló.

– Számomra ez nem nyilvánvaló.

– Akkor hát azt gondolod, hogy van értelme?

– Hát… igen.

– Mi értelme van?

– Istenem… meg akarom ismerni, az az értelme.

– Ezen az alapon nem folytatom tovább. Szeretném tovább folytatni, de nem úgy, hogy mindössze a kíváncsiságodat elégítsem ki. Menj el, és akkor gyere vissza, ha valami hiteles érvet tudsz nekem felhozni arra, hogy továbblépjek!

– Mégis, hogyan hangzana egy hiteles érv? Mondj egy példát!

– Rendben. Miért bajlódna valaki azzal, hogy megismerje, milyen történetet adnak elő a ti kultúrátok emberei?

– Azért, mert ennek a történetnek az előadása elpusztítja a világot.

– Na igen. De miért bajlódna a megismerésével?

– Mert ez nyilvánvalóan olyan dolog, amit tudnia kellene.

– Kinek kellene tudnia?

– Mindenkinek?

– Miért? Megint ide térek vissza. Miért, miért, miért? Miért kellene a népednek tudnia, hogy milyen történetet ad elő, miközben elpusztítja a világot?

– Mert így leállíthatják az előadását. Így beláthatják, hogy nem egyszerűen melléfognak, miközben azt teszik, amit tesznek. Így beláthatják, hogy belekeveredtek a nagyzási hóbort agyrémébe – egy olyan őrült agyrémbe, mint az Ezeréves Birodalom.

– Ezért érdemes megtudni a történetet?

– Igen.

– Ezt örömmel hallom. Most menj el, és akkor gyere vissza, ha meg tudod magyarázni, hogy miért érdemes megtudni azt a másik történetet!

– Nincs szükség arra, hogy elmenjek. Most is meg tudom magyarázni.

– Gyerünk.

– Az emberek nem tudnak egyszerűen lemondani egy történetről. Ezt megpróbálták a kölykök a hatvanas-hetvenes években. Megpróbáltak felhagyni azzal, hogy Elvevőkként élnek, más módjuk azonban nem volt az életre. Kudarcot vallottak, mert az ember nem szállhat ki csak úgy egyszerűen egy történetből, szüksége van egy másik történetre, amiben benne lehet.

Izmael bólintott.

– És ha létezik ilyen történet, akkor az embereknek hallaniuk kellene róla?

– Igen, az nem ártana.

– Akarnak hallani róla szerinted?

– Nem tudom. Szerintem addig nem kezdhet el valaki valamit akarni, amíg nem tud a létezéséről.

– Ez így igaz.

– Na és mit gondolsz, miről szól ez a történet?

– Fogalmam sincs.

– Talán vadászatról és gyűjtögetésről szól?

– Nem tudom.

– Valld csak be őszintén! Nem valami fennkölt diadalénekre számítasz a Nagy Vadászat rejtelmeiről?

– Nem tudok róla, hogy bármi ilyesmi megfordult volna a fejemben.

– Nos, azt mindenesetre tudnod kell, hogy a világ értelméről, az isteni szándékról a világban, és az ember rendeltetéséről szól. Ahogy azt már vagy féltucatnyiszor elmondtam, az ember e történetet előadva vált emberré. Erre még emlékszel, ugye?

– Igen, emlékszem.

– Hogyan vált valójában emberré az ember

Elgondolkodtam, hogy nincs-e ebben valami otromba tréfa, aztán visszaadtam.

– Nem tudom pontosan, hogy mit jelent valójában a kérdés – mondtam. – Jobban mondva azt nem tudom pontosan, milyen választ vársz tőlem. Nyilván nem azt akarod hallani, hogy az ember az egyedfejlődés útján vált emberré.

– Ez ugyanazt jelentené, mint hogy emberré válás útján vált emberré, nem igaz?

– De igen.

– Tehát a kérdés – hogyan vált emberré az ember? – még mindig megválaszolásra vár.

– Gondolom ez egyike azoknak a nagyon nyilvánvaló dolgoknak.

– Igen. Ha megmondanám a választ, azt mondanád: „Jé. Na igen, persze, és akkor most mi van?”

Megsemmisülten vállat vontam.

– Akkor kerülő úton kell megközelítenünk – de tartsd észben a megválaszolandó kérdések között.

– Elraktároztam.

– Kultúra Anya szerint milyen esemény volt az élelmiszer-termelési forradalom?

– Milyen esemény… azt mondanám, hogy Kultúra Anya szerint technikai esemény.

– Nincsenek beleértve a mélyebb emberi rezonanciák, kulturálisak vagy vallásosak?

– Nincsenek. Az első gazdálkodók egyszerűen újkőkori technokraták voltak. Úgy tűnik, ezt mindig is így értették.

– De miután megvizsgáltuk a Teremtés Könyve harmadik és negyedik fejezetét, látod azt, hogy jóval többet tartalmazott Kultúra Anya tanításainál.

– Igen.

– Természetesen jóval többet tartalmazott és tartalmaz most is, mivel a forradalom még mindig zajlik. Ádám még eszi annak a tiltott fának a gyümölcsét, és bárhol is lehessen még Ábelt megtalálni, Káin is ott van, és késsel a kezében fáradhatatlanul üldözi őt.

– Így van.

– Van még egy jele annak, hogy ez a forradalom mélyebbre nyúlik a puszta technikánál. Kultúra Anya azt tanítja, hogy a forradalom előtt az emberi élet teljességgel értelmetlen, ostoba, üres és értéktelen volt. Undorító volt a forradalom előtti élet. Utálatos.

– Igen.

– Ezt te is elhiszed, ugye?

– Igen, valószínűleg.

– Bizonyára közületek majdnem mindenki elhiszi, nem gondolod?

– De igen.

– Kik lennének a kivételek?

– Nem tudom. Talán… az antropológusok.

– Azok, akiknek ténylegesen van némi ismeretük arról az életformáról.

– Igen.

– Kultúra Anya viszont az tanítja, hogy az az életforma kimondhatatlanul nyomorúságos volt.

– Így van.

– El tudsz képzelni bármi olyan körülményt, melyben te magad olyan életre cserélnéd a saját életedet?

– Nem. Őszintén szólva el nem tudom képzelni, miért tenné ezt bárki, ha egyszer választhat.

– A Meghagyók megtennék. A történelem folyamán az Elvevők egyetlen módot találtak arra, hogy attól az élettől elválasszák őket, s ez a nyers erő, a tömegmészárlás volt. Legtöbb esetben úgy találták, hogy az a legegyszerűbb, ha minden további nélkül kiirtják őket.

– Ez igaz. De Kultúra Anyának van valami mondanivalója ezzel kapcsolatban. Azt mondja, hogy a Meghagyók egész egyszerűen nem tudták, mit hagynak ki. Nem fogták fel a mezőgazdasági élet előnyeit, s ezért ragaszkodtak oly görcsösen a vadászó-gyűjtögető életmódhoz.

Izmael a legalattomosabb mosolyával mosolygott.

– Az Egyesült Államok indiánjai közül kikről mondanád azt, hogy az Elvevők legádázabb és legeltökéltebb ellenségei voltak?

– Hát… talán a préri indiánjairól.

– Azt hiszem, ezzel közületek majdnem mindenki egyetértene. Viszont mielőtt a spanyolok behozták a lovaikat, a préri indiánjai évszázadokig mezőgazdászok voltak. Amint a lovak könnyedén hozzáférhetővé váltak, felhagytak a mezőgazdasággal, és újrakezdték a vadászó-gyűjtögető életet.

– Ezt nem tudtam.

– Hát akkor most tudod. Megértették a préri indiánjai a mezőgazdasági élet előnyeit?

– Azt hiszem.

– Mit mond Kultúra Anya?

Kicsit gondolkodtam, aztán felnevettem. – Azt mondja, hogy nem értették meg igazán. Ha úgy lett volna, soha nem tértek volna vissza a vadászathoz és a gyűjtögetéshez.

– Merthogy az utálatos élet.

– Úgy van.

– Kezded már érteni talán, milyen átfogó Kultúra Anya tanításainak hatása ebben a kérdésben.

– Igaz. De azt nem értem, hova visz ez bennünket.

– Úton vagyunk annak felfedezése felé, hogy mi rejlik a Meghagyó élet iránt érzett félelmetek és undorodásotok legmélyebb gyökereinél. Úton a felé, hogy miért érzitek azt, tovább kell folytatnotok a forradalmat, még ha az el is pusztít benneteket meg az egész világot. Úton vagyunk annak felfedezése felé, hogy mi elleni forradalom volt a ti forradalmatok. Mire pedig mindezzel végeztünk majd, biztosan képes leszel megmondani, milyen történetet adtak elő a Meghagyók az emberi élet első hárommillió éve során, és adnak elő még ma is, ahol máig fennmaradtak.

Miután a fennmaradásról beszélt, Izmael megborzongott, és már-már siránkozón sóhajtva takaróiba bugyolálta magát. Egy percig úgy tűnt, mintha belemerülne a fejünk felett kifeszített ponyván fáradhatatlanul doboló eső zajába, aztán megköszörülte a torkát, és folytatta.

– Nézzük a következőt! Miért volt szükség a forradalomra?

– Szükség volt rá, ha az ember el akart jutni valahova.

– Úgy érted, hogy ha az ember központi fűtést, egyetemeket, operaházakat és űrhajókat akart.

– Úgy van.

Izmael bólintott. – Egy ilyen válasz elfogadható lett volna közös munkánk kezdetén, most viszont szeretném, ha ennél mélyebbre mennél.

– Rendben, de nem világos számomra, hogy mit értesz te mélyebb alatt.

– Nagyon jól tudod, hogy emberek százmilliói számára az olyan dolgok, mint a központi fűtés, az egyetemek, az operaházak és az űrhajók egy távoli és elérhetetlen világ részei. Több százmillió ember él olyan körülmények között, melyeket a legtöbben az Egyesült Államokban még csak elképzelni sem tudnak. S még ebben az országban is emberek milliói hajléktalanok, vagy nyomornegyedekben, börtönökben és a börtönnél valamivel jobb közintézményekben élnek szennyben és kétségbeesésben. Az ilyen emberek számára az élelmiszer-termelési forradalomnak ez az ügyes megindoklása tökéletesen semmitmondó lenne.

– Ez igaz.

– S jóllehet nem élvezik forradalmatok gyümölcseit, hátat fordítanak-e neki? Felcserélnék-e nyomorúságukat és reménytelenségüket egy olyan élettel, amilyet a forradalom előtti időkben éltek az emberek?

– Erre is nemmel kell felelnem.

– Én is így érzem. Az Elvevők hisznek a forradalmukban, még ha egyetlen előnyét sem élvezik. Nincsenek zúgolódók, nincsenek szakadárok, nincsenek ellenforradalmárok. Mindnyájan mélységesen hisznek abban, hogy bármilyen rosszak legyenek is most a dolgok, mégis összehasonlíthatatlanul jobbak minden korábbinál.

– Igen, egyetértek.

– Azt akarom, hogy ma eljuss ennek a rendkívüli hitnek a gyökeréig. Mikor ezzel végzel, teljesen másképp fogod értelmezni a forradalmatokat és a Meghagyók életét is.

– Na de hogyan tegyem ezt?

– Hallgass Kultúra Anyára! A fületekbe suttogott egész életeteken át, s amit hallottatok, az semmiben sem különbözik a szüleitek és a nagyszüleitek által hallottaktól, attól, amit minden ember nap mint nap hall szerte a világban. Más szóval, amit én keresek, az a fejedben van elültetve, ugyanúgy, ahogy mindnyájatok fejében el van ültetve. Azt akarom, hogy ásd ki ezt. Kultúra Anya arra tanított benneteket, hogy féljetek attól az élettől, amit a forradalmatokkal magatok mögött hagytatok, én pedig azt akarom, hogy áss le e félelem gyökeréig.

– Az igaz, hogy van bennünk félelem attól az élettől, a baj azonban az, hogy ez nem tűnik különösebben rejtélyesnek számomra.

– Nem? Miért?

– Nem tudom. Olyan élet ez, ami sehova se vezet.

– Elég ezekből a felületes válaszokból. Áss!

– Miközben azon gondolkodtam – mondtam néhány percnyi „ásás” után –, hogy hogyan éltek az őseink, egy nagyon sajátos kép ugrott be, teljes életnagyságban.

Izmael várta a folytatást.

– Van benne valami álomszerű. Pontosabban rémálomszerű. Egy ember négykézláb keresgél egy hegygerinc peremén a félhomályban. Ebben a világban mindig félhomály van. Az ember alacsony, sovány, sötét bőrű és pucér. Félig összegörnyedve fut, nyomokat keres. Vadászik és kétségbe van esve. Alkonyodik, neki pedig nincs semmi ennivalója.

Fut, fut, egyre csak fut, mintha taposómalomban lenne. Tényleg taposómalom ez, hisz holnap szürkületkor még mindig – vagy pedig már megint futni fog. De nemcsak az éhség és a kétségbeesés hajtja, hanem a félelem is. Mögötte, a hegygerincen, a látómező peremén ott rohannak ellenségei, hogy darabokra tépjék – az oroszlánok, a farkasok, a tigrisek. Így aztán ebben a taposómalomban kell maradnia mindörökké, örökre egy lépéssel a zsákmánya mögött és egy lépéssel az ellenségei előtt.

A hegygerinc természetesen a túlélés pengeélét jelképezi. Az ember a túlélés pengeélén táncol, és folyamatosan küzdenie kell, nehogy leessen. Olyan ez tulajdonképpen, mintha a hegygerinc és az ég lenne mozgásban helyette. Egy helyben fut, csapdába esve, nem jut sehova.

– Más szóval, a vadászó-gyűjtögetők életvitele nagyon zord.

– Igen.

– És miért zord?

– Mert ezt a küzdelmet csakis az életben maradásért kell folytatnunk.

– De a valóságban erről szó sincs. Ezt biztosan tudod az agyad egy másik rekeszében. A vadászó-gyűjtögetők csak annyiban élnek a túlélés pengeélén, mint a farkasok, az oroszlánok, a verebek vagy a nyulak. Az ember ugyanúgy alkalmazkodott az élethez ezen a bolygón, ahogy bármely más faj, az a gondolat pedig, hogy a túlélés pengeélén él, egyszerűen biológiai képtelenség. Mindenevő lévén étrendje rendkívül változatos. Fajok ezrei fognak éhezni, mikor ő még mindig talál magának élelmet. Értelme és ügyessége képessé teszi arra, hogy gond nélkül éljen olyan körülmények között is, melyek végérvényesen megsemmisítenének bármely más főemlőst.

Mivel nem kell vég nélkül, kétségbeesetten keresniük az élelme, a vadászó-gyűjtögetők a legjobban táplált emberek között vannak a Földön, és ezt úgy érik el, hogy mindössze napi két-három órát töltenek azzal, amit ti munkának neveznétek – mely egyben a Föld legtétlenebb embereivé is teszi őket. A kőkorszaki gazdaságról szóló könyvében Marshall Sahlins az „eredendő jóléti társadalom” névvel illette őket. Egyébként pedig az emberre vadászás gyakorlatilag nem létező jelenség. Egyszerűen nem esik rá egyik ragadozó választása sem. Szóval akkor látod, hogy a te csodálatosan félelmetes látomásod őseitek életéről csak Kultúra Anya képtelenségeinek egy újabb darabja. Ha úgy tetszik, megerősítheted mindezt önmagad számára, ha egy délutánt a könyvtárban töltesz.

– Rendben – mondtam. – Na és?

– Most már másfajta érzéseid vannak azzal az életmóddal kapcsolatban? Nem tűnik kevésbé visszataszítónak számodra?

– Talán. De azért még mindig visszataszító.

– Fontold meg a következőt. Tegyük fel, hogy hajléktalan vagy. Munkád nincs, képesítés semmi, a feleséged ugyanebben a helyzetben, két gyerek. Nincs kihez fordulnod, nincs remény, nincs jövő. Én viszont adok neked egy dobozt, amin van egy gomb. Nyomd meg a gombot, s mindnyájan egy pillanat alatt visszarepültök a forradalom előtti korba. Mindnyájan képesek lesztek beszélni a nyelvet, mindnyájan rendelkezni fogtok azokkal a készségekkel, amikkel akkoriban mindenki rendelkezett. Soha többé nem kell majd nyugtalankodnod amiatt, hogy magadról és a családodról gondoskodj. Ezt készen fogod kapni, annak az eredendő jóléti társadalomnak leszel a része.

– Világos.

– Megnyomod-e a gombot?

– Nem tudom. Nem hiszem.

– Miért? Nem arról van szó, hogy egy csodálatos életet adnál itt fel. A feltevés szerint a te itteni életed nyomorúságos, és nem valószínű, hogy megjavul. Ezek szerint az a másik életforma bizonyára még rosszabbnak tűnik számodra. Nem arról van szó, hogy nem bírnád elviselni ennek az életnek a feladását – arról van szó, hogy nem bírnád elviselni annak a másik életnek az elfogadását.

– Igen, ez így van.

– Mitől olyan rettenetes az az életmód számodra?

– Nem tudom.

– Úgy tűnik, Kultúra Anya jó munkát végzett rajtad.

– Igen.

– Sebaj. Próbáljuk meg a következőt! Az Elvevők bármikor is találkoztak vadászó-gyűjtögetőkkel, akik olyan helyet foglaltak el, melyet ők maguknak akartak megkaparintani, megpróbálták elmagyarázni nekik, miért kellene felhagyniuk az életstílusukkal, és miért kellene Elvevőkké válniuk. Így győzködték őket: „Ahogy ti éltek, az nemcsak, hogy nyomorúságos, de helytelen is. Az embert nem arra teremtették, hogy így éljen. Ne harcoljatok hát ellenünk! Csatlakozzatok a forradalmunkhoz, és segítsetek nekünk, hogy a világot az ember Paradicsomává változtassuk!”

– Így van.

–Te a… a mindentudó misszionárius szerepét játszod… én pedig a vadászó-gyűjtögető emberét fogom játszani. Magyarázd meg nekem, hogy az az élet, amelyet én és a népem kielégítőnek találtunk évezredekig, miért zord, undorító és visszataszító!

– Szent isten!

– Figyelj ide, majd én elindítalak!… Bwana, te azt mondod nekünk, hogy az a mód, ahogyan mi élünk, nyomorúságos, helytelen és szégyenletes. Azt mondod, hogy az embereknek nem ilyen életet szántak. Ez zavarba hoz bennünket, Bwana, mert évezredekig úgy tűnt számunkra, hogy ez jó mód az életre. De ha ti, akik a csillagokba utaztok, és szavaitokat a gondolat sebességével külditek körbe a világban, azt mondjátok, hogy nem az, akkor nagyon erősen oda kell figyelnünk a mondanivalótokra.

– Nos… én úgy veszem észre, hogy ez számotokra jónak tűnik. Ez azért van, mert tudatlanok, műveletlenek és ostobák vagytok.

– Pontosan így van, Bwana. Arra várunk, hogy ti felvilágosítsatok bennünket. Áruljátok el nekünk, hogy miért nyomorúságos, ocsmány és szégyenletes az életünk!

– Azért, mert úgy éltek, mint az állatok.

Izmael zavartan vonta össze a szemöldökét. – Nem értem, Bwana. Úgy élünk, ahogy a többiek. Elvesszük a világtól azt, amire szükségünk van, a többit pedig békén hagyjuk, épp úgy, ahogy az oroszlán meg az őz cselekszik. Az oroszlán meg az őz szégyenletes életet él?

– Nem, de az azért van, mert ők csak állatok. Az embereknek nem helyes így élniük.

– Ó – mondta Izmael –, mi ezt nem tudtuk. És miért nem helyes így élnünk?

– Azért, mert ha így éltek… akkor nem irányítjátok az életeteket.

– Izmael felém bökött a fejével. – Milyen értelemben nem irányítjuk az életünket, Bwana?

– Nem irányítjátok mindenek közt a legalapvetőbb szükségletet, a táplálékkészletet.

– Nagyon zavarba hozol, Bwana. Mi, ha éhesek vagyunk, elmegyünk és keresünk valami ennivalót. Milyen irányításra van még szükség ezen kívül?

– Jobban tudnátok irányítani, ha ti magatok ültettétek és neveltétek volna.

– Hogyhogy, Bwana? Mit számít az, hogy ki ülteti és neveli a táplálékot?

– Ha ti magatok ültetitek és nevelitek, akkor biztosan tudjátok, hogy az ott lesz.

Izmael gyönyörűséggel vihogott. – Igazán ámulatba ejtesz, Bwana! Mi így is biztosan tudjuk, hogy az ott lesz. Az egész élővilág táplálékból áll. Azt hiszed talán, hogy el fog osonni az éj leple alatt? Hova menne? Mindig ott van, napról napra, évszakról évszakra, évről évre. Ha nem így lenne, mi ketten nem lehetnénk itt, hogy beszélgessünk róla.

– Na igen, de ha ti magatok ültettétek és neveltétek volna, akkor tudnátok irányítani, hogy mennyi táplálékotok legyen. És akkor elégedetten mondhatnátok: „Nos, idén több yamgyökerünk lesz, idén több babunk lesz, idén több eprünk lesz.”

– De Bwana, ezek a dolgok bőségesen teremnek, anélkül, hogy mi a legcsekélyebb erőfeszítést tennénk. Miért bajlódnánk azzal, hogy elültessük azt, ami amúgy is megterem?

– Na igen, de… soha nem fogytok ki semmiből? Soha nem kívánjátok azt, hogy de jó lenne most egy yamgyökér, közben pedig azt veszitek észre, hogy nem terem több vadon?

– Igen, ebben is van valami. De nálatok nem ugyanez a helyzet? Ti soha nem kívánjátok azt, hogy de jó lenne most egy yamgyökér, közben pedig azt veszitek észre, hogy nem terem több a földjeiteken?

– Nem, mert ha azt kívánjuk, hogy de jó lenne most egy yamgyökér, elmehetünk a boltba, és vehetünk egy konzervnyit belőle.

– Igen, erről a rendszerről hallottam valamit. Áruld el nekem a következőt, Bwana! Az a yamgyökér-konzerv, amit az áruházban vásároltok – hány ember dolgozott közületek azon, hogy azt a konzervet odategye elétek?

– Ó, hát több száz, gondolom. Termelők, betakarítók, teherautó-sofőrök, pucolók a konzervgyárban, a berendezéseket működtető emberek, a konzerveket dobozolók, a dobozokat kihordó teherautók sofőrjei, azok, akik kicsomagolják a dobozokat az áruházban és így tovább.

– Már megbocsáss, Bwana, de ez úgy hangzik, mintha elmebajosak lennétek; mindezt a munkát elvégezni csakis azért, hogy bebiztosítsátok, soha nem érhet csalódás benneteket a yamgyökér ügyében. Az én népemnél, ha mi megkívánunk egy yamgyökeret, egyszerűen elmegyünk, és kiásunk egyet – ha pedig egyet sem találunk, akkor találunk valami mást, ami éppoly finom, és nem kell több száz embernek azon dolgoznia, hogy a kezünkbe tegye.

– Nem érted a lényeget.

– Bizonyára így van, Bwana.

– Nézd, a lényeg a következő – sóhajtottam. – Ha nem irányítjátok a saját táplálékkészleteteket, akkor a világ kénye-kedvének kiszolgáltatva tengetitek életeteket. Nem számít, hogy mindig volt elég. Nem ez a lényeg. Nem élhettek az istenek szeszélyeinek kiszolgáltatva. Ez egyszerűen nem emberhez méltó élet.

– Na de miért, Bwana?

– Nos hát… idefigyelj! Egy nap elmentek vadászni és elejtetek egy őzet. Ez eddig rendben van. Óriási. De nem ti irányítottátok, hogy az őz ott legyen, ugye?

– Nem, Bwana.

– Másnap elmentek vadászni, és nincs egy őz se, amit elejthetnétek. Ez még soha nem fordult elő?

– De biztosan, Bwana.

– Na hát ez az. Mivel nem ti irányítjátok az őzet, nincs őz. Tehát mit tesztek?

Izmael vállat vont.

– Csapdába ejtünk néhány nyulat.

– Pontosan. Nem kellene nyulakkal beérnetek, ha őzet akartok.

– És ezért szégyenletes az életünk? Ezért kellene lemondanunk egy olyan életmódról, amit nagyon szeretünk, és el kellene mennünk a ti gyáraitok egyikébe? Mert nyulat eszünk, amikor nem találunk őzet?

– Nem. Hadd fejezzem be! Nem ti irányítjátok az őzet – és a nyulakat sem ti irányítjátok. Tegyük fel, hogy egy nap elmentek vadászni, és nincs se őz, se nyúl. Akkor mit csináltok?

– Akkor eszünk valami mást Bwana. A világ tele van táplálékkal.

– Na igen, de figyelj csak! Ha ti mindebből nem uraltok semmit… – megvillantottam a fogaimat felé. – Nézd, nincs biztosíték arra, hogy a világ mindig tele lesz táplálékkal, ugye? Felétek soha nem volt szárazság?

– De bizonyára volt, Bwana.

– Nos, mi történik olyankor?

– A füvek elszáradnak, az összes növény elszárad. A fák nem hoznak gyümölcsöt. A vad eltűnik. A ragadozók megfogyatkoznak.

– És veletek mi történik?

– Ha a szárazság nagyon súlyos, akkor mi is megfogyatkozunk.

– Úgy érted, hogy meghaltok, ugye?

– Igen, Bwana.

– Há! Ez a lényeg!

– Szégyenletes meghalni, Bwana?

– Nem… Megvan. Nézd, a következő a lényeg: Azért haltok meg, mert az istenek kénye kedvének kiszolgáltatva éltek. Azért haltok meg, mert azt gondoljátok, hogy az istenek gondoskodni fognak rólatok. Az állatoknál ez így van rendjén, nektek viszont ennél bölcsebbnek kellene lennetek.

– Nem kellene az istenekre bíznunk az életünket?

– De nem ám! Önmagatokra kellene bíznotok az életeteket. Az az emberhez méltó életmód.

– Izmael megrázta a fejét. – Ez valóban szomorú hír, Bwana. Időtlen idők óta az istenek kezei közt élünk, és – nekünk legalábbis eddig úgy tűnt – jól élünk. Az istenekre hagytuk a vetés és termesztés minden munkáját, gondtalan életet éltünk, s úgy tűnt, hogy mindig van elegendő a számunkra a világban, mert – íme – itt vagyunk!

– Igen – mondtam neki komolyan. – Itt vagytok, és nézz végig magatokon! Nincs semmitek. Meztelenek és otthontalanok vagytok. Biztonság, kényelem, lehetőségek nélkül éltek.

– És ez azért van, mert az istenek kezei közt élünk?

– Pontosan. Az istenek kezei közt semmivel sem vagytok fontosabbak, mint az oroszlánok, a gyíkok vagy a bolhák. Ezeknek az isteneknek a kezei közt – ezeknek, akik az oroszlánokról, a gyíkokról és a bolhákról gondoskodnak – teljesen közönségesek vagytok. Számukra ti is csak ugyanolyan állatok vagytok, mint a többi, akiket etetniük kell. Várj egy pillanatot – mondtam, és becsuktam a szemem néhány percre. – Ez nagyon fontos. Az istenek nem tesznek különbséget köztetek és más teremtmények között. Nem, nem egészen erről van szó. Várj. – Újból munkához láttam, aztán megpróbáltam ismét. – Íme: Amiről az istenek gondoskodnak, az elég ahhoz, hogy állatként éljetek – ezt elismerem. De hogy emberként éljetek, arról nektek kell gondoskodnotok. Azt az istenek nem fogják megtenni helyettetek.

Izmael döbbenten nézett rám. – Úgy érted, hogy szükségünk van valami olyasmire, amit az istenek nem akarnak megadni nekünk, Bwana?

– Úgy látszik, igen. Ők megadják nektek azt, amire ahhoz van szükségetek, hogy állatként éljetek, azt azonban nem, amire azon felül az emberi léthez szükségetek van.

– De hát ez hogy lehet, Bwana? Hogy lehet az, hogy az istenek elég bölcsek ahhoz, hogy megformálják a világegyetemet, a földkerekséget és a földkerekség életét, de nem elég bölcsek ahhoz, hogy megadják az embereknek azt, amire az emberré váláshoz szükségük van?

– Nem tudom, hogy lehet, de így van. Ez a tény. Az ember az istenek kezei közt élt hárommillió évig, és hárommillió év elteltével semmivel nem volt jobb helyzetben, nem tartott előrébb, mint a kezdetekkor.

– Igazán, Bwana, ez különös hír. Miféle istenek ezek tulajdonképpen?

– Ezek, barátom, hozzá nem értő istenek. Ezért kell teljes mértékben kivennetek az életeteket a kezeik közül. A saját kezeitekbe kell vennetek az életeteket. – mondtam nevetve.

– És azt hogyan csináljuk, Bwana?

– Mondom, hogy hozzá kell fognotok a saját táplálékotok termesztéséhez.

– De min fog ez változtatni, Bwana? A táplálék táplálék marad, függetlenül attól, hogy mi ültetjük és neveljük, vagy az istenek.

– Pontosan ez a lényeg. Az istenek csak annyit ültetnek, amennyire szükségetek van. Ti többet fogtok ültetni, mint amennyire szükségetek van.

– Mi célból, Bwana? Mi a jó abban, ha több táplálékunk van, mint amennyi szükséges?

– A fenébe! – kiáltottam. – Megvan!

Izmael mosolygott és azt mondta: – Szóval mi a jó abban, ha több táplálékunk van, mint amennyi szükséges?

– Ez hát az egész istenverte lényeg! Ha több táplálékotok van, mint amennyi szükséges, akkor az isteneknek nincs hatalma felettetek!

– Fittyet hányhatunk rájuk.

– Pontosan.

– Na de mégis, Bwana, mit tegyünk ezzel a táplálékkal, ha nincs rá szükségünk?

– Félreteszitek! Félreteszitek, hogy keresztülhúzhassátok az istenek számításait, amikor ők úgy döntenek, hogy most rajtatok az éhezés sora. Félreteszitek, így aztán ha szárazságot küldenek rátok, azt mondhatjátok: „Én aztán nem, az isten verje meg! Én nem fogok éhezni, és ez ellen nem tehettek semmit, mert az életem most már a saját kezeim között van!”

Kilépve a vadászó-gyűjtögető szerepből Izmael bólintott. – Tehát az életetek most a saját kezetekben van.

– Így igaz.

– Akkor meg mit aggódik annyira mindenki?

– Mire gondolsz?

– Ha az életetek a kezetekben van, akkor teljesen tőletek függ, hogy fennmaradtok-e vagy kihaltok. Ezt jelenti a kifejezés, nem?

– De igen. Nyilvánvaló azonban, hogy van még néhány dolog, ami nincs a kezeinkben. Nem lennénk képesek úrrá lenni egy mindenre kiterjedő ökológiai katasztrófán, képtelenek lennénk túlélni egy ilyet.

– Tehát még mindig nem vagytok biztonságban. Mikor lesztek végre biztonságban?

– Amikor az egész világot kivesszük majd az istenek kezei közül.

– Amikor az egész világot a ti saját, hozzáértőbb kezeitek közé kaparintjátok.

– Úgy van. Akkor az isteneknek végre nem lesz több hatalmuk felettünk. Akkor az isteneknek nem lesz több hatalmuk semmi felett. Minden hatalom a mi kezeink között lesz, s végre szabadok leszünk.

– Az Elvevők mindig úgy tekintették önmagukat, hogy ők elidegenedtek az istenektől, valami oknál fogva az istenek rossz oldalán állnak. Szerinted ennek van valami köze az eddigiekhez?

– Igen, azt hiszem. Kirúgtuk az isteneket hozzá nem értés miatt. Egyenesen kirugdostuk őket a világból, fel az égbe. Kitettük az isteneket, hogy legeltessék csak nyájaikat, és magunkhoz ragadtuk a világ hadműveleti irányítását. Az istenek persze nem szívesen mennek ebbe bele.

Izmael bólintott. – Ezért a forradalmi cselekedetért az isteneket meg kellett békíteni, az Elvevők magatartása az isteneik felé pedig mindig is megbékítő szándékú volt.

– Igaz.

– És mit használtak az istenek megbékítésére hagyományosan? Miféle koncot vetettek oda nekik?

– Imát. Imádatot.

– Gondolkodj… primitíven!

– Nevettem. – Nem tudom, mire gondolsz.

– Az Elvevők nemcsak a saját életüket vették ki az istenek kezei közül, hanem minden életet. Az Elvevők önkényuralma alatt mindaz, ami él, nem az istenek, hanem az emberek kezei közt él. Ha az elvevők azt akarják, hogy egy teremtmény éljen, akkor az él, ha pedig azt akarják, hogy pusztuljon el, akkor elpusztul. Amit az istenektől elloptak, az nem volt más, mint az élet feletti uralkodás joga.

– Az igaz.

– Mi lehetne megfelelő ellentételezés egy ilyen bűnért? Milyen formát öltene a kárpótlás?

– Ez biztos nagyon kézenfekvő…

– Gondolj arra a zsetonra, amelyre ez van írva: „Fogadd el ezt kárpótlásként, és mérsékeld haragod.”

– Véráldozat.

– Véráldozat. Bármilyen áldozat. A termés egy hányada, egy jószág a nyájból – félretéve, hogy az isteneknek visszaadják. Egy ajándék, melyen ez áll: „Nézzétek, nem felejtettük ám el, hogy ez honnét ered!” Miért?

– Hogy megpuhítsák őket.

– Na persze, de miért kell megpuhítani őket?

– Mert mérgesek.

– Úgy értem: Minek bajlódni ezzel? Kit érdekel, ha mérgesek?

– Értem, mire gondolsz. Azért puhították meg őket, mert még szükségük volt olyan dolgokra, amiket az istenek irányítottak. Sok dolog volt még az istenek kezei között, mint például az eső.

– De ahogy telt az idő, a megpuhítás e formája egyre felületesebbé vált, végül pedig teljesen elavult. Miért?

– Mert az Elvevők olyan magas szintre jutottak az élelmiszer-termelés terén, hogy megengedhették maguknak azt, hogy ne vegyenek tudomást az istenekről.

– Amíg be nem következett egy igazán súlyos szárazság. Akkor eszükbe jutott, mit kell tenniük. Az istenek elégedetlenek voltak, és borjúk, kecskék meg bikák tömeges beszolgáltatásával kellett megbékíteni őket. Az emberek még a klasszikus időkben is nap mint nap áldozatokat mutattak be, hogy megőrizzék az isteneket jókedvükben.

– Igen. Soha nem vettem észre… Próbálok visszaemlékezni arra, hogy mi volt az Elvevők elmélete az áldozatról. Úgy értem, hogy a klasszikus időkben mit gondoltak az emberek, mit tesznek? Minek kiönteni egy kupa bort a földre? Miért puhítaná ez meg az isteneket?

Nem volt okuk rá, hogy ezt túl behatóan megvizsgálják. Egyszerűen az volt az idők folyamán szerzett bölcsesség, hogy ez valóban megpuhította őket.

– Nos – szólt Izmael –, haladunk?

– Igen, úgy érzem.

– Szerinted megtaláltuk, hol rejtőzik az ellenérzésetek gyökere azzal az életmóddal szemben, amelyet a forradalom előtti időkben éltek?

– Igen, azt hiszem. Messze az volt Krisztus leghaszontalanabb intése, amikor azt mondta: „Ne törődj a holnappal! Ne aggódj, hogy lesz-e mit enned! Nézd az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, a termést sem gyűjtik magtárba, az isten mégis maradéktalanul gondoskodik róluk. Szerinted teérted nem fogja ugyanezt megtenni?” A mi kultúránkban erre a kérdésre túlnyomórészt ez a válasz: „A pokolba is, nem!” Még a legszentebb életű szerzetesek is ügyeltek a vetésre, az aratásra és a termés magtárba gyűjtésére.

– Na és Szent Ferenc?

– Szent Ferenc a gazdálkodók nagylelkűségére épített, nem az Isten nagylelkűségére. Még a legfundamentalistább fundamentalisták is betömik a fülüket, amikor Jézus az ég madarairól meg a mezők liliomairól kezd prédikálni. átkozottul jól tudják, hogy csak mesél, csinos kis beszédeket tart.

– Tehát szerinted ez rejtőzik a forradalmatok gyökerénél. Azt akartátok – és még most is azt akarjátok –, hogy a saját kezeitek közt legyen az életetek.

– Igen. Teljes mértékben. Más módon élni számomra majdhogynem elképzelhetetlen. Folyton csak arra tudok gondolni, hogy a vadászó-gyűjtögetők kézzel fogható és véget nem érő szorongás állapotában élnek a holnapot illetően.

– Ez azonban mégsincs így. Ezt bármelyik antropológus megmondja neked. Őket sokkal kevésbé vezérli az aggodalom, mint titeket. Nincs állásuk, amit elveszíthetnének. Senki sem mondhatja meg nekik: „Mutasd a pénzed, vagy nem kapsz enni, nem kapsz ruhát, nem kapsz szállást!”

– Hinnem kell neked. Ha ésszerűen átgondolom, hiszek is. De én az érzéseimről, beidegződéseimről beszélek. A beidegződéseim azt sugallják nekem – Kultúra Anya azt mondja nekem –, hogy az istenek kezei közt élni minden bizonnyal a félelem és szorongás soha véget nem érő rémálma.

– És ezt teszi veletek a forradalmatok: Kívül helyez benneteket ennek a megdöbbentő rémálomnak a hatósugarán. Kívül helyez benneteket az istenek hatósugarán.

– Igen, erről van szó.

– Na szóval. Találtunk neked két új meghatározást: Az Elvevők azok, akik ismernek jót és rosszat, a Meghagyók pedig azok… ?

– A Meghagyók azok, akik az istenek kezei közt élnek.