1

 

– Azt hiszem, összehoztam a történet közepét és végét – szóltam Izmaelhez másnap reggel.

Bólintott, és elindította a magnót.

– A következő alaptételből indultam ki: a világot az emberért teremtették. Aztán feltettem a kérdést, hogyan írnám meg a történetet leírásként a Nova számára. Ez lett belőle: A világot az emberért teremtették, de hosszú-hosszú idejébe telt, míg erre ráébredt. Majd’ hárommillió évig úgy élt, mintha a világot a medúzáért teremtették volna. Vagyis mintha épp olyan lenne, mint bármely más lény; akárha oroszlán vagy kenguru lenne.

– Mit jelent oroszlánként vagy kenguruként élni?

– Azt hogy… a világ szeszélyeinek kiszolgáltatva élsz. Vagyis semmilyen hatalommal nem rendelkezel a környezeted felett.

– Értem. Folytasd.

– Ilyen körülmények között az ember nem lehetett igazán ember. Nem tudott igazán emberi életmódot kialakítani – jellegzetesen emberit. Így léte korai szakaszai folyamán – valójában élete nagyobb részében – az ember csak téblábolt, nem jutott sehova, nem csinált semmit.

Meg kellett oldania egy kulcsfontosságú problémát. Elég sokáig tartott, míg rájöttem, mi is volt ez a probléma. Az ember semmire nem juthatott, amíg oroszlánként vagy kenguruként élt… Annak érdekében, hogy bármit is véghezvihessen, az embernek le kellett telepednie egy helyen, ahol – úgymond – munkához láthatott. Lehetetlen volt számára egy bizonyos pontot túljutni kinn a szabadban, vadászó-gyűjtögetőként élve, mikor élelmét keresve folyton egyik helyről a másikra költözött. Hogy túljusson e holtponton, le kellett telepednie, állandó kiindulási pontra kellett szert tennie, ahonnét elkezdheti irányítani a környezetét.

Na de miért nem tette ezt? Mi akadályozta őt abban, hogy megtegye? Az a tény, hogy néhány hétnél hosszabb időre letelepedve egy helyen biztos éhen halt volna. Vadászó-gyűjtögetőként egyszerűen kifosztaná a helyet – semmi vadászni- vagy gyűjtögetnivaló nem maradna számára. A letelepedés érdekében az embernek meg kellett tanulnia egy alapvető bánásmódot. Meg kellett tanulnia, hogyan bánjon úgy a környezetével, hogy mindig legyen élelme, hogy táplálékkészlete ne merüljön ki. Úgy kellett bánnia vele, hogy az több emberi élelmet termeljen. Más szóval, mezőgazdásszá kellett válnia.

Ez volt a fordulópont. A világot az emberért teremtették, de ő képtelen volt azt birtokba venni, míg ezt a problémát meg nem oldotta. És végül tízezer évvel ezelőtt megoldotta, valahol ott a Termékeny Félholdban. Ez nagyon nagy pillanat volt – eddig a pontig az emberi történelemben a legnagyobb. Az ember végre megszabadult mindattól a kötöttségtől… A vadászó-gyűjtögető élet korlátai az embert hárommillió évig tartották irányításuk alatt. A mezőgazdasággal ezek a korlátok eltűntek, és az ember üstökösként emelkedett. A letelepedés létrehozta a munkamegosztást. A munkamegosztás életre hívta a technikát. A technika megjelenésével megszületett az ipar és a kereskedelem. Az ipar és a kereskedelem nyomában a matematika, az írásbeliség, a tudomány és még folytathatnám. Végül az egész folyamat mozgásba lendült, a többi pedig, mint mondják, történelem.

És ez a történet közepe.

 

2

 

– Nagyon hatásos – nézett rám Izmael. – Biztosan rájöttél, hogy a „nagy pillanat”, amit épp az imént írtál le, valójában nem más, mint a kultúrátok születése.

– Igen.

– Fontos lenne azonban rámutatni, hogy az az elmélet, miszerint a mezőgazdaság egyetlen kiindulási pontból terjedt el a világban, határozottan régimódi. ugyanakkor mégis a Termékeny Félhold marad a mezőgazdaság mesebeli szülőhelye, legalábbis a nyugati kultúrákban, és ennek különleges jelentősége van, amit majd a későbbiek folyamán vizsgálunk meg.

– Rendben.

– A történet tegnapi része felfedte a világ értelmét, ahogy azt az Elvevők között felfogják: a világ egy emberi életet tápláló rendszer, olyan gép, melyet emberi élet előállítására és fenntartására terveztek.

– Igen.

– Úgy tűnik, a történet mai része az ember rendeltetéséről szól. Nyilván nem az volt a rendeltetése, hogy úgy éljen, mint egy oroszlán vagy egy kenguru.

– Így van.

– Akkor hát mi az ember rendeltetése?

Egy pillanatra elakadtam. – Nos. Az ember rendeltetése… nagy dolgokat elérni és véghezvinni.

– Ahogy az Elvevőknél az közismert, az ember rendeltetése ennél jobban meg van határozva.

– Nos, azt hiszem, azt lehetne mondani, hogy a rendeltetése civilizációt építeni.

– Gondolkodj mitológiai értelemben!

– Attól tartok, nem tudom, hogyan kell azt csinálni.

– Bemutatom. Figyelj!

Figyeltem.

 

3

 

– Amint azt tegnap láttuk, a teremtés nem volt teljes a medúzák megjelenésével, vagy a kétéltűekével, vagy a hüllőkével, sőt, még akkor sem, amikor az emlősök megjelentek. A ti mitológiátok szerint csak akkor vált teljessé, amikor megjelent az ember.

– Helyes.

– Miért nem volt teljes a földkerekség és a világegyetem az ember nélkül? Miért volt szüksége a földkerekségnek és a világegyetemnek az emberre?

– Nem tudom.

– Hát akkor gondolj csak bele. Gondold el a földkerekséget az ember nélkül. Képzeld el a földkerekséget az ember nélkül.

Beleegyezően becsuktam a szemem. Pár perc múlva szóltam: elképzeltem a földkerekséget az ember nélkül.

– Na és milyen?

– Nem tudom. Egyszerűen csak a földkerekség.

– Te hol vagy?

– Hogy érted?

– Honnét nézed?

– Ó, hát felülről. A világűrből.

– Mit csinálsz ott fenn?

– Nem tudom.

– Miért nem lent vagy, a felszínen?

– Nem tudom. Minthogy nincs rajta ember… csak látogató vagyok, idegen.

– Menj hát le a felszínre!

– Rendben – egyeztem bele, de egy perc múlva hozzáfűztem: – Érdekes. Inkább nem mennék le oda.

– Miért? Mi van ott lent?

Nevettem. – Az őserdő van ott lent.

– Értem. Arra gondolsz: „Természet vöröslő foggal és karommal… Sárkányok, mind derék, a posványban egymást tépik szét.”

– Ez az.

– És mi történne, ha lemennél oda?

– Egyike lennék azoknak, akiket a sárkányok széttépnek a posványban.

Még időben kinyitottam a szemem ahhoz, hogy lássam Izmaelt bólintani. – És ennél a pontnál kezdjük megérteni, hogy az ember hol illik bele az isteni tervbe. Az istenek nem szándékoztak őserdőnek meghagyni a földkerekséget, ugye?

– Úgy érted, a mitológiánkban? Persze, hogy nem.

– Tehát: Az ember nélküli földkerekség befejezetlen volt, nem egyéb a puszta természetnél vöröslő foggal és karommal. Káosz, ősi anarchia állapota uralkodott.

– Így van. Pontosan erről van szó.

– Tehát mire volt szükség?

– Arra, hogy jöjjön valaki, és… rendbe hozza. Hogy valaki helyre tegye.

– És milyen fajta ember az, aki rendbe hoz dolgokat? Milyen ember veszi kézbe az anarchiát, és teszi azt helyre?

– Hát… egy uralkodó. Egy király.

– Persze. A földkerekségnek egy uralkodóra volt szüksége. Egy emberre.

– Igen.

– Tehát most világosabb elképzelésünk van arról, hogy miről is szól ez a történet: A világot az emberért teremtették, az embert pedig arra, hogy a világot uralja.

– Igen. Ez egészen nyilvánvaló. Ezt mindenki érti.

– És mit gondolsz, mi ez? Cáfolhatatlan tény?

– Nem.

– Akkor micsoda?

– Mitológia – mondtam.

– …Aminek nyomát sem találni a kultúrátokban.

– Úgy van.

Izmael ismét komoran bámult rám az üveg túlsó felén.

– Nézd – törtem meg a csendet –, azok a dolgok, amiket nekem megmutatsz, amiket teszel… majdhogynem túl vannak a hihetőség határán. Ezt tudom, de mégsem pattanok fel a székemből, nem ütök a homlokomra, és nem kiáltom: „Úristen, ez elképesztő!”

Elgondolkodva ráncolta a homlokát egy pillanatig, aztán így szólt: – Van valami bajod?

Olyan őszintén aggódott, hogy mosolyognom kellett.

– Belül mintha minden meg lenne fagyva – mondtam. – Mintha egy jéghegy lenne bennem.

Láttam rajta, hogy sajnál.

 

4

 

– Visszatérve tárgyunkhoz… Mint mondod, hosszú-hosszú idejébe telt az embernek, míg ráébredt arra a tényre, hogy őt nagyobb dolgok véghezvitelére szánták, mint amilyeneket oroszlánként vagy kenguruként élve elérhetett. Mintegy hárommillió évig csak az anarchia részeként élt, csak egy volt a posványban körbeforgó teremtmények közül.

Mindössze körülbelül tízezer évvel ezelőtt ismerte fel végül, hogy nem a posványban a helye. Ki kellett emelkednie belőle, kézbe kellett vennie és helyre kellett tennie.

– Igen.

– De a világ nem hódolt be alázatosan az ember uralmának, igaz?

Tagadólag ráztam a fejem.

– Nem, a világ ellene szegült. Amit az ember épített, a szél és az eső lerombolta. A földjei és falvai számára megtisztított terek visszahódításáért harcolt az őserdő. Az elültetett magvakat a madarak kaparintották meg. A nevelt hajtásokat a rovarok rágták le. Az elraktározott termést az egerek fosztogatták. A tenyésztett és táplált állatokat a farkasok és rókák rabolták el. A hegyek, folyók és az óceánok szilárdan álltak a helyükön, és nem adtak volna utat neki. A földrengés, az árvíz, a forgószél, a hóvihar és a szárazság nem tűntek volna el a parancsára.

– Való igaz.

– A világ nem hódolt volna be alázatosan az ember uralmának, tehát mit kellett tennie vele?

– Hogy érted?

– Ha a király elmegy egy olyan városba, mely nem kíván behódolni az uralmának, mit kell tennie?

– Meg kell hódítania.

– Úgy van. Hogy a világ uralkodójává tehesse magát, az embernek először meg kellett hódítania azt.

– Te jó isten! – kiáltottam, és a homlokomra ütve majdnem felpattantam a székemből.

– Ezt naponta ötvenszer hallani. Bekapcsoljuk a rádiót vagy a tévét, és óránként ezt hallani. Az ember meghódítja a sivatagokat, az ember meghódítja az óceánokat, az ember meghódítja az atomot, az ember meghódítja az elemeket, az ember meghódítja a világűrt.

Izmael elmosolyodott. – Nem hittél nekem, amikor azt mondtam, hogy ez a történet mindenhol ott van a kultúrátokban. Most már érted, mire gondolok. A kultúrátok mitológiája állandóan a fületekben zümmög, úgyhogy már a legcsekélyebb mértékben sem figyel oda rá senki. Az ember természetesen meghódítja a világűrt meg az atomot, meg a sivatagokat, meg az óceánokat, meg az elemeket. A ti mitológiátok szerint arra született, hogy ezt tegye.

– Igen. Ez most tökéletesen világos.

 

5

 

– Most akkor végre összeállt a történet első két része: A világot az emberért teremtették, az embert pedig arra, hogy a világot meghódítsa és uralja. És hogyan járul hozzá a második rész a hogyan lettek ilyenek a dolgok magyarázatához?

– Hadd gondolkodjak ezen… Ez megint egyfajta alattomos módja az istenek kárhoztatásának. Az emberért teremtették a világot, az embert pedig arra, hogy a világot meghódítsa és uralja – amit ő végül meg is tett. S így lettek olyanok a dolgok, amilyenek.

– Ez eddig jó, de áss egy kicsit mélyebbre.

Becsuktam a szememet, koncentráltam néhány percig, de semmi nem történt.

Izmael az ablakok felé bólintott. – Mindezek – az összes diadalotok és kudarcotok, az összes csodátok és nyomorúságotok – egyenes következményei a… minek?

Egy darabig rágódtam a dolgon, de még mindig nem értettem, mire céloz.

– Próbáld meg a következőképpen – szólt Izmael. – A dolgok nem lennének olyanok, amilyenek, ha az istenek az embert arra szánták volna, hogy úgy éljen, mint egy oroszlán vagy kenguru, nem igaz?

– Nem.

– Az ember rendeltetése a világ meghódítása és uralása volt. Tehát ilyenek lettek a dolgok egyenes következményeként a…?

– …a rendeltetését betöltő embernek.

– Hát persze. És be kellett töltenie a rendeltetését, nem igaz?

– De igen, feltétlenül.

– Akkor minek ez a nagy izgalom? Az Elvevők szemében mindez egyszerűen az emberré válás ára.

– Hogy érted?

– Nem volt lehetséges teljesen emberré válni a sárkányok mellett, a posványban, ugye?

– Nem.

– Annak érdekében, hogy teljesen emberré váljon, ki kellett hát kapaszkodnia a posványból. Ez pedig nagy eredmény. Az elvevők úgy látják, hogy ez istenek ugyanolyan választás elé állították az embert, mint Akhilleuszt: rövid, dicsőséges élet vagy hosszú, eseménytelen, a homályban. Az Elvevők pedig a rövid, dicsőséges életet választották.

– Igen, ezt bizonyára így értelmezik. Az emberek csak vállat vonnak, és azt mondják: „Hát igen, ezt az árat kellett megfizetni a vízvezetékért, a központi fűtésért, a légkondicionálásért, az autókért meg minden egyébért.”

Kötekedően néztem rá.

– És mit mondasz te?

– Azt mondom, hogy az ár, amit ti megfizettetek, nem az emberré válás ára. Még csak nem is az imént említett dolgok birtoklásának az ára. Ez annak az ára, hogy egy olyan történetet adtok elő, melyben az emberiség a világ ellenségének szerepét játssza.