Kettő

– Különös módon – mondta – jótevőm ébresztette fel az érdeklődésemet a rabság témája iránt, nem a saját helyzetem. Ahogy azt bizonyára tegnap már említettem, őt akkoriban a náci Németországban zajló események gyötörték.

– Igen, emlékszem.

– A tegnapi Kurtról és Hansról szóló történetedből arra következtetek, hogy az Adolf Hitler uralma alatt élt német nép életét és korát tanulmányozod.

– Tanulmányozom? Nem, én nem mennék ilyen messzire. Olvastam néhány közismert könyvet – Speer visszaemlékezéseit, A Harmadik Birodalom tündöklése és bukásá-t és hasonlókat – és néhány tanulmányt Hitlerről.

– Ebben az esetben biztosan megérted, amit Mr. Sokolow igyekezett nekem megmutatni: nem csak a zsidók voltak rabok Hitler alatt. Rab volt az egész német nemzet, lelkes támogatóit is beleértve. Néhányan irtóztak attól, amit csinált, néhányan csak sodródtak vele, amennyire tőlük tellett, néhányan pedig kimondottan meghíztak rajta – de mindannyian a rabjai voltak.

– Azt hiszem, értem mire gondolsz.

– Mi tartotta rabságban őket?

– Hát... a rettegés, gondolom.

Izmael megrázta a fejét. – Biztosan láttál filmeket a háború előtti gyűlésekről, ahol több százezren egyként énekelnek és éljeneznek. Nem a rettegés hozta őket az egység és a hatalom ezen ünnepeire.

– Igaz. Akkor talán Hitler személyes varázsa.

– Az kétségtelenül volt neki. De a személyes varázs csak felkelti az emberek figyelmét. Ha már rád figyelnek, akkor kell, hogy legyen valami mondanivalód számukra. És mi volt Hitler mondanivalója a német nép számára?

Ezt meggyőződés nélkül mérlegeltem néhány pillanatig. – Azt hiszem, hogy erre a kérdésre a zsidó ügyön kívül mással nem tudnék válaszolni.

– Egy történet volt a mondanivalója számukra. Egy történet, melyben az árja fajt, kiváltképp Németország népét megfosztották attól a helytől, mely a világban megillette őket, megkötözték, leköpték, megerőszakolták, és korcs fajok, kommunisták meg zsidók a porba taposták. Egy történet, melyben Adolf Hitler vezetésével az árja faj letépi láncait, bosszút áll elnyomóin, megtisztítja az emberiséget mocskaitól és elfoglalja az őt mint az összes faj urát megillető helyet.

– Valóban.

– Most talán hihetetlennek tűnik számodra, hogy egy népet ilyen képtelenség rabul ejthet, de az első világháborút követő majdnem két évtizednyi lealacsonyodás és szenvedés után ez szinte ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt a német népre, és nemcsak a propaganda szokásos eszközei erősítették meg, hanem egy intenzív, fiatalokat oktató és idősebbeket újraoktató program is.

– Igazad van.

– Mint mondtam, sokan voltak Németországban, akik a német faj mitológiájaként ismerték fel ezt a történetet. Mindamellett rabságban tartotta őket, mégpedig egyszerűen azért, mert a nagy többség körülöttük azt gondolta, csodálatosan hangzik, és hajlandóak voltak az életüket adni azért, hogy valóra váltsák. Érted, mire gondolok?

– Azt hiszem. Még ha valakit személy szerint nem is ejtett rabul a történet, ugyanúgy rab volt, mert a körülötte levők rabbá tették. Mint egy állat, mely felett átszáguldanak egy eszeveszett menekülés közben.

– Úgy van. Még ha valaki úgy is gondolta, hogy az egész őrültség, játszania kellett a szerepét, el kellett foglalnia a helyét a történetben. Az egyetlen mód ennek elkerülésére az volt, ha elmenekült Németországból.

– Így igaz.

– Érted, hogy miért mondom ezt neked?

– Azt hiszem, bár nem vagyok benne biztos.

– Azért mondom ezt neked, mert a ti kultúrátokban élő emberek nagyrészt ugyanebben a helyzetben vannak. Miként a náci Németország népe, ők is egy történet rabjai.

Egy darabig pislogva ültem.

– Nem tudok ilyen történetről – mondtam végül.

– Úgy érted, hogy soha nem hallottál róla?

– Úgy van.

Izmael Bólintott. – Ez azért van, mert nem szükséges hallani róla. Nem szükséges megnevezni, nem szükséges beszélni róla. Mindegyikőtök kívülről tudja hat-hét éves korára. Fekete és fehér, férfi és nő, gazdag és szegény, keresztény és zsidó, amerikai és orosz, norvég és kínai, mindnyájan ezt halljátok. És szüntelenül ezt halljátok, mert a propaganda minden eszköze, az oktatás minden eszköze szüntelen ontja. És minthogy szüntelen halljátok, nem figyeltek rá. Nem szükséges figyelni rá. Mindig jelen van, zümmögve a háttérben, tehát egyáltalán nem szükséges foglalkozni vele. Valójában azt fogod észrevenni – legalábbis kezdetben –, hogy nehéz foglalkozni vele. Olyan ez, mint egy soha le nem álló távoli motor zümmögése; olyan hanggá válik, melyet végül már nem is hallani többé.

– Nagyon érdekes – mondtam. – De kissé nehezen hihető.

Izmael elnéző mosollyal hunyta le a szemeit. – Nem kell elhinni. Amint megismered ezt a történetet, a kultúrátokban mindenhol ezt fogod hallani, és meg leszel döbbenve, hogy az emberek körülötted nem hallják ugyanúgy, mint te, hanem minden további nélkül elfogadják.

– Tegnap azt mondtad nekem, hogy az az érzésed, rab vagy. Ez azért van, mert hatalmas a nyomás rajtad, hogy elfoglalj egy helyet abban a történetben, amit a kultúrátok a világban előad. Minden lehető módon, mindenféle szinten gyakorolják ezt a nyomást, de legalapvetőbben a következőképpen: azok, akik visszautasítják, hogy elfoglaljanak egy helyet, nem jutnak élelemhez.

– Igen, így van.

– Egy németnek, aki nem tudta rávenni magát arra, hogy kivegye a részét Hitler történetéből, egy választása maradt: elhagyhatta Németországot. Nektek nincs ilyen választási lehetőségetek. Bárhova is mentek a világban, mindenütt ugyanezt a történetet adják elő, és ha nem foglaltok el egy helyet benne, nem kaptok enni.

– Így igaz.

– Kultúra Anya azt tanítja nektek, hogy ennek így kell lennie. Néhány ezer itt-ott elszórt vademberen kívül jelenleg a Föld összes népe ezt a történetet adja elő. Ez az a történet, melynek előadására született az ember, és ebből kiindulni annyi, mint lemondani magáról az emberi fajról, vagyis annyi, mint a feledésbe enyészni. Itt van a ti helyetek; ha részeseivé váltok ennek a történetnek, ha kiszolgáljátok, akkor jutalmul enni kaptok. „Más megoldás” nem létezik. Kilépni ebből a történetből egyenlő a világból való eltűnéssel. Nincs kiút belőle, csakis a halálon keresztül.

– Igen, úgy tűnik.

Izmael szünetet tartott, hogy egy kicsit elgondolkodjon.

– Mindez csak bevezetése a munkánknak. Azt akartam, hogy halld, mert azt akartam, hogy legalább halvány sejtelmed legyen arról, mibe kerülsz bele. Megtanulod megkülönböztetni a többi hangtól Kultúra Anya hangját, ahogy újra meg újra elmeséli a történetét nektek; és soha többé nem felejted el ezt a hangot. Akárhol is töltöd életed hátralevő részét, arra fog csábítani, hogy így szólj a körülötted levő emberekhez: „Hogy lehet az, hogy hallgatjátok ezt a maszlagot, és nem ismeritek fel, mi is ez valójában?” Az emberek furcsán néznek majd rád, és azon fognak tűnődni, mi az ördögről beszélsz. Más szóval, ha elkísérsz beavató utamon, elidegenedsz majd a körülötted levő emberektől – a barátoktól, a családtól, a régi társaktól, mindenkitől.

– Ki fogom bírni – feleltem, és letudtam ennyivel.

– Az a legszívbőljövőbb és legelérhetetlenebb vágyam, hogy egyszer úgy utazzak a világotokban, mint ti, szabadon és feltűnés nélkül – kilépek az utcára és leintek egy taxit, hogy vigyen ki a repülőtérre, ahol felszállok egy New York-i, londoni vagy firenzei gépre. E látomás nagy része az utazásra tett pompás előkészületekkel telik, annak mérlegelésével, hogy mit kell magammal vinnem, és mit hagyhatok nyugodtan otthon. (Na persze természetesen emberi álruhában utaznék.) Ha túl sok mindent viszek, akkor fáradtságos lesz egyik helyről a másikra vonszolni bőröndjeimet; ha viszont túl keveset, akkor örökösen meg kell szakítanom utazásomat, hogy összeszedjek bizonyos holmikat útközben – ez pedig még fáradságosabb lesz.

– Igaz – mondtam, csak hogy jó benyomást keltsek.

– Erre való a mai nap: megpakolunk egy táskát a közös utazásunkhoz. Beledobálok néhány olyan dolgot, amik miatt nem szeretnék a későbbiek folyamán megállni, és nem akarom később felszedni őket. Jelen pillanatban ezek a dolgok keveset vagy semmit sem fognak jelenteni számodra. Épp csak futtában megmutatom neked, és aztán belehajítom őket a táskába. Így rájuk ismersz majd, ha a későbbiek során kiveszem őket.

– Rendben.

– Először is, egy kis szókincsfejlesztés. Keressünk néhány nevet, hogy ne kelljen többé „a ti kultúrátok embereiről” és „az összes többi kultúra embereiről” beszélnünk. Számos nevet használtam eddigi tanítványaimmal, veled mégis két újat fogok kipróbálni. Ismered ugye a „Vedd el, vagy hagyd meg” kifejezést. Ebben az értelemben használva, van-e az elvevők és a meghagyók szavaknak valamiféle mellékzöngéje számodra?

– Nem értem pontosan, mire gondolsz.

– Arra gondolok, hogy ha egy csoportot Elvevőknek nevezek, egy másik csoportot pedig Meghagyóknak, akkor ez úgy hangzik-e majd, mintha az egyiket jó, a másikat pedig rossz embereknek állítanám be?

– Nem. Számomra ezek teljesen semlegesen hangzanak.

– Rendben. Tehát a továbbiakban a ti kultúrátok embereit Elvevőknek, minden más kultúra embereit pedig Meghagyóknak fogom nevezni.

Hümmögtem. – Van egy kis gondom.

– Mondd.

– Nem értem, hogyan foglalhatod az összes többi embert egyetlen ilyen kategóriába.

– Ti is ugyanezt teszitek, azzal a különbséggel, hogy ti két súlyosan terhelt meghatározást használtok ezek helyett a viszonylag semlegesek helyett. Ti önmagatokat civilizáltnak hívjátok, mindenki mást pedig primitívnek. Egyetemesen megegyeztek ezekben a meghatározásokban, olyan értelemben, hogy a londoni, párizsi, bagdadi, szöuli, detroiti, Buenos Aires-i, torontói emberek mind tudják azt, hogy – bármi más válassza is el őket – egységesek abban, hogy civilizáltak, és különböznek az egész világban elszórt kőkorszaki népektől; elgondolkodhatsz rajta, és felismerheted, hogy bármi legyen is a különbség közöttük, ezek a kőkorszaki népek hasonló módon egységesek abban, hogy primitívek.

– Igen, így van.

– Könnyebb lenne neked, ha a civilizált és primitív meghatározásokat használnánk?

– Igen, talán könnyebb lenne, de csak azért, mert hozzájuk vagyok szokva. Azt hiszem, az Elvevők és Meghagyók jó lesz.

– Másodszor: a térkép. Nálam van. Nem kell megjegyezned az útvonalat. Más szóval, ne aggódj, ha bármelyik nap végén egyszer csak azt veszed észre, hogy egy szóra sem emlékszel abból, amit meséltem. Ez nem számít. Maga az utazás az, ami meg fog változtatni. Érted, mire gondolok?

– Nem vagyok benne egészen biztos.

Izmael gondolkodott egy pillanatig. – Felvázolok neked egy általános képet arról, hogy merre indulunk, akkor majd megérted.

– Rendben.

– Kultúra Anya – Akinek a hangja születésetek óta a fületekben cseng – magyarázatot adott nektek arra, hogy hogyan lettek ilyenek a dolgok. Jól ismeritek ezt; a kultúrátokban mindenki jól ismeri. De ezt a magyarázatot nem csak úgy egyik pillanatról a másikra kaptátok meg. Soha senki nem ültetett le benneteket, és nem mondta, hogy: „Tessék, itt van, elmondom, hogyan lettek ilyenek a dolgok, tíz-tizenöt milliárd évnyi távlatból kezdve egészen mostanáig.” Inkább úgy állítottátok össze ezt a magyarázatot, akár egy mozaikot: millió információdarabból, melyeket különféle módokon mutattak meg nektek azok, akik szétosztják ezeket az információkat. Szüleitek asztalnál hallott beszélgetéseiből, a televízióban látott rajzfilmekből, a hittanórákból, a tankönyveitekből és a tanáraitoktól, a híradásokból, filmekből, regényekből, prédikációkból, színdarabokból, újságokból és sok minden másból állítottátok össze. Tudsz követni?

– Azt hiszem.

– A „hogyan lettek ilyenek a dolgok” kérdésre szolgáló magyarázat mindenhol ott van a kultúrátokban. Mindenki ismeri, és mindenki rákérdezés nélkül elfogadja.

– Értem.

– Utazásunk során újra megvizsgálunk lényeges darabokat ebben a mozaikban. Ezeket ki fogjuk emelni a mozaikotokból, és be fogjuk őket illeszteni egy attól teljesen eltérő mozaikba: egy alapvetően eltérő magyarázatába annak, hogy hogyan lettek ilyenek a dolgok.

– Rendben.

– És mire végzünk, merőben új felfogásod lesz a világról, meg mindarról, ami itt történt. És a legkevésbé sem fog számítani, emlékszel-e rá, hogyan állt össze ez a felfogás. Az utazás maga fog megváltoztatni, tehát nem kell törődnöd annak az útvonalnak a megjegyzésével, amit megteszünk, hogy ezt a változást megvalósítsuk.

– Helyes. Most már értem, mire gondolsz.

– Harmadszor – mondta Izmael –, definíciók. Ezeknek a szavaknak különleges jelentésük lesz a beszélgetésünkben. Első definíció: történet. A történet az embert, a világot és az isteneket összekapcsoló forgatókönyv.

– Rendben.

– Második definíció: előadni. Előadni egy történetet annyit tesz, mint úgy élni, hogy valóra váltjuk azt. Más szóval előadni egy történetet annyi, mint arra törekedni, hogy az megvalósuljon. Ugye világos számodra, hogy ezt tette a német nép Hitler uralma alatt. Megpróbálták valóra váltani az Ezeréves Birodalmat. Megkísérelték megvalósítani azt a történetet, amit a vezér mesélt nekik.

– Igen.

– Harmadik definíció: kultúra. A kultúra egy történetet előadó nép.

– Egy történetet előadó nép. És mi a történet, még egyszer?

– Egy az embert, a világot és az isteneket összekapcsoló forgatókönyv.

– Rendben. Tehát azt mondod, hogy a kultúrám emberei a saját történetüket adják elő az emberről, a világról és az istenekről.

– Úgy van.

– De azt még mindig nem tudom, mi ez a történet.

– Ne nyugtalankodj, meg fogod tudni. Pillanatnyilag mindössze annyit kell tudnod, hogy két alapvetően különböző történetet adtak itt elő az ember élete során. Az egyiket mintegy két-három millió évvel ezelőtt kezdték előadni azok az emberek, akikről úgy egyeztünk meg, hogy Meghagyóknak fogjuk nevezni őket, és még ma is ugyanolyan sikeresen adják elő, mint bármikor. A másikat mintegy tíz-tizenkétezer évvel ezelőtt kezdték előadni azok, akiket megegyezésünk szerint Elvevőknek fogunk nevezni; történetük kétségtelenül a katasztrófa felé halad.

– Aha – mondtam elgondolkodva.

– Ha Kultúra Anyának számot kellene adnia az emberi történelemről ezeket a meghatározásokat használva, az valahogy így hangzana: „A Meghagyók voltak az emberi történelem első fejezete – hosszú, eseménytelen időszak volt ez. Az ő fejezetük az emberi történelemben körülbelül tízezer évvel ezelőtt véget ért azzal, hogy a Közel-Keleten megszületett a mezőgazdaság. Ez az esemény jelezte a második fejezetet, az Elvevők idejének kezdetét. Igaz, hogy élnek még Meghagyók a világban, de ezek kort tévesztettek, régimódiak – olyan emberek, akik a múltban élnek, akik egyszerűen nem veszik észre, hogy az ő fejezetük az emberi történelemben véget ért.” Ez az emberi történelem általános formája, ahogy azt a kultúrátokban magyarázzák.

– Én is így gondolom.

– Ahogy majd látni fogod, amit én tanítok, az ettől teljesen különbözik. A Meghagyók nem az első fejezetei egy olyan történetnek, amelyben az Elvevők a második fejezet.

– Elmondanád ezt még egyszer?

– Másképp mondom. A Meghagyók és az Elvevők két különálló történetet adnak elő, teljesen különböző, sőt, ellentétes tételekre alapozva. Ezt a dolgot később fogjuk megvizsgálni, úgyhogy nem kell most rögtön, ebben a másodpercben megértened.

– Rendben.

Izmael elgondolkodva simogatta az állát. Az üveg felém eső oldaláról ebből semmit nem hallottam. Képzeletben olyan hangja volt, mint amikor kavicson húznak egy lapátot.

– Azt hiszem, megpakoltuk a táskánkat. Mint mondtam, nem várom el tőled, hogy mindarra emlékezz, amit ma beledobáltam. Mire távozol innen, valószínűleg minden egész egyszerűen óriási zűrzavarrá fog változni.

– Azt elhiszem- mondtam meggyőződéssel.

– De ez így van rendjén. Ha holnap kihúzok valami olyasmit a táskánkból, amit ma tettem bele, akkor azt azonnal fel fogod ismerni, és csak ez számít.

– Ezt örömmel hallom.

– Ma rövidre fogjuk a beszélgetést. Maga az utazás holnap kezdődik. Közben a nap hátralevő részét gondolkodással töltheted, keresve azt a történetet, melyet a ti kultúrátokban élő emberek az elmúlt tízezer évben előadtak. Emlékszel rá, miről szól?

– Miről?

– A világ értelméről, az isteni szándékról a világban, és az ember rendeltetéséről.

– Tudok neked történeteket mesélni ezekről a dolgokról, de valamiféle egyedülálló történetről nincs tudomásom.

– Arról az egyedülálló történetről van szó, amit a kultúrátokban mindenki ismer és elfogad.

– Attól tartok, ez sem sokat segít.

– Talán segíteni fog, ha azt mondom neked, hogy ez egy olyan magyarázó történet, mint a „Hogyan lett ormánya az elefántnak?” vagy „Hogyan lett pöttyös a leopárd?”.

– Értem.

– És mit gondolsz, mit magyaráz meg ez a történet?

– Úristen, fogalmam sincs.

– Ennek világosnak kellene lennie abból, amit már elmondtam neked. Azt magyarázza meg, hogy hogyan lettek ilyenek a dolgok. A kezdetektől mostanáig.

– Értem – tűnődtem, és egy darabig kifelé bámultam az ablakon. – Nem tudok ilyen történetről. Mint mondtam, történetekről tudok, de semmiféle egyedülálló történetről.

Izmael egy-két percig gondolkodott. – A tegnap említett tanítványok egyike önmagára nézve kötelezőnek érezte, hogy elmagyarázza nekem, mit keres. Ez a lány azt mondta: „Miért van az, hogy senki sem izgatott? Hallom, amint az emberek a mosodában a világ végéről beszélgetnek, és semmivel sem izgatottabbak, mint ha mondjuk mosóporokat hasonlítanának össze. Az emberek az ózonréteg elvékonyodásáról és az élet megszűnéséről cserélnek véleményt. Az esőerdők kiirtásáról, mérgező szennyezésről, mely évezredekig és évmilliókig érezteti hatását, fajok tucatjainak kipusztulásáról vitáznak, sőt, egyesek a fajokra tagolódás folyamatának végéről, és tökéletesen nyugodtnak látszanak.”

A következőt válaszoltam neki: „Akkor hát ez az, amit meg akarsz tudni – miért nem izgatottak az emberek a világ elpusztulása miatt?” Egy darabig gondolkodott, majd így szólt: „Nem, azt tudom, hogy miért nem izgatottak. Azért, mert elhiszik azt, amit meséltek nekik.”

– Igen? – néztem rá kérdőn.

– Az embereknek mesélt történet lehetővé teszi, hogy viszonylag nyugodtan szemléljék azt a katasztrofális rombolást, amit ők maguk okoznak ezen a bolygón?

– Nem tudom.

– A történettel magyarázatot kaptak arra, hogy hogyan lettek ilyenek a dolgok, és ez lecsendesíti a félelmeiket. Ez a magyarázat mindenre kiterjed, beleértve az ózonréteg vékonyodását, az óceánok szennyezését, az esőerdők pusztítását, még az emberi faj kihalását is – és ez megelégedéssel tölti el őket. Vagy talán szabatosabb lenne azt mondani, hogy ez megnyugtatja őket. Minden erejüket beleadják nappal, éjszaka pedig drogokkal vagy televízióval kábítják magukat, és igyekeznek nem gondolni arra a világra, amit a gyermekeikre hagynak, hogy azok birkózzanak meg vele.

Neked is ugyanazt a magyarázatot adták arra, hogy hogyan lettek ilyenek a dolgok, mint mindenki másnak – de ez téged nyilván nem tölt el megelégedéssel. Gyermekkorodtól fogva ezt hallod, de soha nem sikerült megemésztened. Olyan érzésed van, hogy valamit kihagytak, elkendőztek. Olyan érzésed van, hogy valamiben hazudtak nektek, és ha lehetséges, szeretnéd megtudni, hogy mi az – és éppen ezt teszed most itt, ebben a szobában.

– Hadd gondolkodjak erről egy kicsit. Azt mondod, hogy ez a magyarázó történet tartalmazza azokat a hazugságokat, amelyekről a Kurtról és Hansról szóló dolgozatomban írtam?

– Úgy van. Pontosan erről van szó.

– Ez megrémiszt. Nem ismerek semmiféle ilyen történetet. Semmiféle egyedülálló történetet.

– Ez egy egyedülálló, tökéletesen egységes történet. Mindössze mitológiai értelemben kell gondolkodnod.

– Micsoda?

– Természetesen a kultúrátok mitológiájáról beszélek. Azt hittem ez nyilvánvaló.

– Számomra ez nem volt nyilvánvaló.

– Bármeny történet, mely a világ értelmét, az isteni szándékot és az ember rendeltetését magyarázza, mitológia.

– Lehet, hogy ez így van, de én nem tudok semmiről, ami ehhez akár távolról is hasonlítana. Amennyire én tudom, a kultúránkban nincs semmi, amit mitológiának lehetne nevezni, hacsak nem a görög mitológiáról vagy a norvég mitológiáról, vagy valami ilyesmiről beszélsz.

– Élő mitológiáról beszélek. Nincs feljegyezve semmiféle könyvben – a kultúrátok embereinek a gondolkodásában van feljegyezve, és az egész világon előadják; még mi is előadjuk, ahogy itt ülünk és beszélünk róla.

– Szerintem a mi kultúránkban nincs semmi ilyesmi.

Izmael kátrányfekete homloka ráncokba gyűrődött, ahogy szórakozott elkeseredettséggel nézett rám. – Ez azért van, mert úgy gondolsz a mitológiára, mint képzeletszőtte mesék füzérére. A görögök nem így gondoltak a mitológiájukra. Ezt biztos észrevetted már. Ha odamentél volna Homérosz Görögországában egy emberhez, és megkérdezted volna, milyen képzeletszőtte meséket mesél a gyermekeinek az istenekről és a múlt hőseiről, fogalma sem lett volna, miről beszélsz. Azt mondta volna, amit te most: „Szerintem a mi kultúránkban nincs semmi ilyesmi.” Egy norvég ugyanezt mondta volna.

– Ezt értem. De nem igazán segít.

– Rendben. Faragjuk le a feladatot szerényebb méretűre. Ennek a történetnek, mint minden történetnek, van eleje, közepe és vége. És e részek mindegyike önmagában is történet. Mielőtt holnap összejövünk, nézz utána, meg tudod-e találni a történet elejét.

– A történet elejét.

– Igen. Gondolkodj… antropológiai értelemben.

Nevettem. – Az meg mit jelent?

– Ha egy olyan antropológus lennél, aki az ausztráliai alawa bennszülöttek által előadott történet után kutat, azt várnád, hogy hallasz egy olyan történetet, aminek van eleje, közepe és vége.

– Igen.

– És mit várnál, mi a történet eleje?

– Fogalmam sincs.

– Dehogynincs. Csak megjátszod a tudatlant.

– Ültem ott egy percig, igyekeztem kevésbé ostobának tűnni. – Azt hiszem, azt várnám, hogy a teremtésmítoszuk az – mondtam végül.

– Hát persze.

– De nem értem, hogyan segít ez rajtam.

– Akkor majd én megfejtem neked. A kultúrátok teremtésmítoszát keresed.

Rosszat sejtve bámultam rá. – Nekünk nincs teremtésmítoszunk – szögeztem le. – Ez bizonyos.